Mit jelent bahá'ínak lenni?

A minap egy ember azt kérdezte Shoghi
Effenditől: “Mi a bahá’í élet célja?” Mielőtt
a Védnök elismételte nekem a látogatónak
adott válaszát (mert nem voltam jelen a beszélgetésnél),
magam is elkezdtem gondolkodni, hogy valójában
mi is. Azt mondta, hogy vajon az élet Isten
megismerésére irányul vagy jellemünk fejlesztésére?
Soha fel nem merült volna bennem a válasz, amit eképpen adott: a
bahá’í élet az emberiség egységének előmozdítására irányul. Életünk
minden tettével összefonódunk valamennyi másik emberi lény életével:
Mit jelent bahá’í-nak lenni?: />Rúhíyyih Khánum levele a bahá’í ifjúsághoz
1948
2 3
Nem egyéni üdvözülés elnyerésére
törekszünk, hanem egyetemesre.
Mi nem forgatjuk a tekintetünket
azt keresvén, mikor kiálthatunk fel,
hogy “munkára fel, megmentem a
lelked, és ezzel egy kényelmes helyet
foglalok magamnak a Következő
Világban.” Nem. Mi azon szorgoskodunk,
hogy a Mennyországot
hozzuk el a Földre. Ez egy nagyon
nagy eszme. A Védnök aztán
folytatta annak elmagyarázásával,
hogy célunk egy olyan világcivilizáció
megteremtése, amely vis�-
szahat az egyének jellemvonásaira.
Olyan ez, bizonyos szempontból,
mint a kereszténység fordítottja,
ami az egyénnel kezdődik, és rajta
keresztül jut el az emberi életek
összhalmazához.
Ez nem azt jelenti, hogy el kell
hanyagoljuk a személyiségünk vadhajtásainak
nyesegetését és a hibáink
és gyengeségeink kigyomlálását.
Hanem azt, hogy nagyon is kisugározzuk
mások felé mindazt, amit
Bahá’u’lláh tanításainak tanulmányozásával
igaznak ismertünk meg.
Ez azt is jelenti, nekem legalábbis
úgy tűnik, hogy az “Igazgatási
Rendünk”, Szellemi Tanácsaink,
Bizottságaink, Tizenkilenc Napi
Ünnepeink és Konvencióink egy
igen közvetlen és nem kis kihívást
megtestesítő gyakorlóteret is képviselnek
számunkra. Ha nem tanuljuk
meg vagy sajátítjuk el idővel
a hittársainkkal való együttműködést
úgy, ahogy lehetséges és ahogy
kellene a bahá’í közösségi életben,
akkor semmi alapja annak az elvárásnak,
hogy a világ hallgasson ránk
vagy kövesse példánkat: hajlamosak
vagyunk úgy gondolni az Igazgatási
Rendre, mint eljárásmódok gyűjteményére,
mint a bahá’í vállalkozás
vezetésének módszerére. Lehet,
hogy éppen ezért nem kapjuk azt
az eredményt, amiről tudjuk, hogy
kapnunk kellene. Mert az nem egy
szabályokból álló halmaz, hanem az
egység megmintázásának helye, a
összekapcsolódó életek megmintázásának />öntőformája. Minden egyes
dolog, amit bahá’í-ként elképzelünk
- szeretetről, igazságosságról, előítéletmentességről,
tisztességről, szabadságról,
megértésről, stb. - meg
kell elevenedjen abban a kifejeződési
formában, ahogyan egyetlen
csoportként ügyeinket intézzük.
Amikor egység jellemzi szellemi
tanácsainkat, valószínűbb, hogy
közösségünkben is jelen van vagy
könnyebben megteremthető az
egység; amikor ezzel rendelkezünk,
biztosak lehetünk benne, hogy az
emberek tömegesen csatlakoznak
majd az Ügyhöz. Mi okuk lenne,
hogy ne tegyék? Mi mást keres a
világ, mint ezt az egyetlen dolgot,
ami ténylegesen képessé teszi az
embereket arra, hogy harmonikus
egységben dolgozzanak és éljenek
együtt? Amíg mi magunk nem vagyunk />képesek ezt megvalósítani,
miért hisszük azt, hogy bárki más
komoly érdeklődést mutat eszméink
iránt?
‘Abdu’l-Bahá-nak tulajdonítják
azt a mondást, hogy az önuralom
titka az önmagunkról történő megfeledkezés. />Ha bármi baj van azzal,
ahogy igazgatási rendünk intézményei
működnek, az pontosan az,
hogy nem feledkezünk meg önnön
magunkról. A mi kis - esetenként
nagy - egónk elkísér bennünket a
tanácsok üléseire: ott ülünk felsőbbrendűségi
vagy épp kisebbrendűségi
érzésünkkel vagy egészen normális,
egészséges valónkban arra várva,
hogy nézőpontunkat másokra erőltessük,
vagy elkeseredjünk képzelt
sértéseken, vagy az idő nagy részében />kisajátítva a figyelmet, vagy túl
fáradtan, erőfeszítést sem téve azért,
hogy hozzájáruljunk jogos részünkkel
a tanácskozáshoz. Engedjétek
meg, hogy a legnagyobb alázattal
és mélységes együttérzéssel bahá’í
társaim iránt kimondhassam, hisz
Amatu’l-Bahá Rúhíyyih Khánum díjakat ad át a Tadong bahá’í iskolában,
Gangtok, Sikkim, India, 1984.
4 5
magam is szolgáltam számos bizottságban
és egyszer tanácsban is, mily
elszörnyedve és szórakozva tekintek
vissza saját múltbeli ostobaságaimra
és hozzáállásomra.
Emlékszem, milyen irtózatosan
nagy fontosságot tulajdonítottam
saját nézőpontomnak – önmagamnak
-, és milyen sértett és ideges
voltam, amikor nem a kellő mértékben
kaptam szerepet és figyelmet,
miképp hittem időnként azt, hogy
én voltam az egyetlen igaz bahá’í
az Ügyet rombadönteni készülő
jelenlévők között, akiknek többségi
döntésével nem értettem egyet. />Türelmesnek kell lennünk nem
csupán másokkal, de önmagunkkal
szemben is. Ugyanakkor sokkal nagyobb
igyekezettel kell bahá’í-nak
lennünk azon a helyen, ahol ez a
legnagyobb jelentősséggel bír - ez
pedig a közös bahá’í életünk.
Mi sem egyszerűbb ebben a
világban, mint másoknak megmondani,
hogy mit csináljanak, de
a kemény munka akkor kezdődik,
amikor önmagadhoz szólsz, hogy
mi a helyes cselekedet, összeszeded
magad és megteszed. Még mi, bahá’í-
ok is osztozunk a leghétköznapibb
emberi gyengeségekben.
Hajlamosak vagyunk figyelmünket
hittársaink gyengeségeire irányítani,
és olyasmiket gondolni, hogy ha
ő nem lenne olyan gáncsoskodó,
akkor a csoportunk, a Tanács, a
közösségünk ügyei sokkal jobban
mennének. Bizonyára van jogalapja
a kritikai észrevételeinknek.
Ám a kritizálás nem javít a dolgok
menetén; ellenkezőleg, sokkal
valószínűbb, hogy eltereli a figyelmünket
fontosabb feladatainkról.
Ugyanakkor a mi előítéleteink, olykor
hiányosságaink kétségtelenül
próbára teszik és akadályt jelentenek
a többieknek éppen annyira, mint
nekünk másoké. A legjobb módja
annak, hogy gyengeségeinken felülkerekedjünk,
véleményem szerint,
két elemből tevődik össze: egyrészt,
igyekezz önmagadat fejleszteni, hisz
ahogy te jobbá válsz, úgy válik az
egyének összessége alkotta közösség
is jobbá; másrészt energiáidat összpontosítsd
arra, hogy valóban egy
élő, dinamikus létezőként, nem pedig
egy ‘tedd ez’ és ‘ne tedd azt’ szabályrendszerként
felfogott igazgatási
rend szellemiségében tevékenykedj.
A bahá’í-ok, mivel egy élő vallás
meggyőződésében lángol hitük,
többnyire lelkiismeretes követői a
Hit törvényeinek és tanításainak.
Büszkék hitelveikre, valódi imádattal
tekintenek a tanításokra és igaz
igyekezettel próbálnak fölemelkedni />azokhoz. Meghoznak áldozatokat
(amelyek kifinomultabb vagy világi
szemmel nézve igenis annak
tűnnek), mint például az alkohol
fogyasztásának tilalma egy olyan
korban, amikor is az az elfogadott
társadalmi szokások egyike, vagy
tiszta és nemes életet élni egy olyan
társadalomban, ahol a többség
szemében az érzékiség korlátozása
szükségtelen és egészségtelen, vagy
éppen inkább elfogadni az ítélkezést
és még a kiközösítést is, mint
eltérni attól a meggyőződéstől, hogy
valamennyi bőrszínhez és társadalmi
réteghez tartozó embert teljességgel
egyenrangú bánásmód illet, akikkel
szabadon és szeretetteli módon illő
társulni - és mindezeket könnyedén
elfogadják, mint a Hitük valóságát
kifejező utukat.
Nem fér kétség ahhoz sem,
hogy a hívek jellemükkel és hitelességükkel />jó hírnévre tettek szert
mindazok körében, akik kapcsolatba
kerülnek velük. Ám valami
oknál fogva az összes apró gyengeségünk
kiütközésének színtere éppen
tevékenykedésünk az Igazgatási
Rendben, talán mert ez a próbakő,
melyet Bahá’u’lláh a világ kórjainak
meggyógyítására fektetett le. Sokat
gondolkodtam ezen és nem keveset
tűnődtem, miért is van ez így; és
amire magam részéről jutottam,
megosztom másokkal is. Részleges />válasz lehet csak - de esetleg segítségünkre
lehet. Hajlamosak vagyunk
a szellemi törvényeket félresöpörni,
amikor igazgatási ügyekkel
foglalatoskodunk. Ha belegondolunk,
ezzel éppen az ellenkezőjét
tesszük annak, amiben a bahá’í
kormányzás egész koncepciója áll.
Bahá’u’lláh, az “Atya” eljött, hogy
megalapítsa a Földön a Mennyei
Királyságot. Amennyiben valóban
hiszünk ebben (és természetesen hiszünk),
akkor elemeznünk kell, mit
is jelent ez. Ez egy törvényekkel, de
szellemi törvényekkel szabályozott
világ. Tartalmazza a rendet, a fegyelmet,
a szervezettséget, de Isten
tévedhetetlen Prófétája meghatározta
alapelvekre építkezve, nem pedig
ahogy a kicsiny, önző emberi elme
kiagyalja. Ebből az következik, hogy
az a hely, ahol egy bahá’í-nak leginkább
kellene bahá’í-nak lennie, és
képességeit a legteljesebb mértékig
kibontakoztatva felemelkednie a tanításokhoz,
mindazok a találkozók,
ahol az Igazgatási Rendet képviselve
jelen van. Mégis oly gyakran látsz
egy kiváló bahá’í-t megfeledkezni
számos, ha nem éppen összes szellemi />hozzáállásáról, amikor belép
egy tanácsülésre, egy bizottság vagy
egy Konvenció tanácskozására, és
válik üzletemberré, puszta ügyvezetővé,
vagy valami olyasmivé, ami
homályosan bár, de a politikusok
képét idézi fel! Amikor ilyesmi történik,
joggal feltételezzük, hogy a
Magasságbéli iránymutatás vezérlete
kimenekült az ablakon! Csakúgy,
6 7
mint a világ megannyi tanácskozó
fórumának tagjai, mi is elvágjuk a
csatornákat olyasmikkel, mint zavaros
motivációk, személyes problémák,
egyéniségek agresszív megnyilvánulásai,
stb. Miért is? Kérdezem
én. Azért, mert belénk rögzült az
az elavult nézet, hogy Isten valami
olyan létező, amely kizárólag a belső />világunkhoz kapcsolódik, és a lélek
megváltására és a túlvilági üdvözülésünkre
szolgál? Vagy mert úgy
véljük, hogy képesek vagyunk minden
evilági ügyet saját meglátásaink
szerint jól intézni? Bármi is legyen
a válasz, pontosan ez az, ami megakadályozza
a bahá’í közösségi életet
abban, hogy nagy létszámú érdeklődőt
vonzzon az Ügyhöz; mert éppen
ez az, ami megakadályoz bennünket
annak a szeretetnek és egységnek a
kimutatásában az emberek sokasága
felé, ami után az egész emberi faj
szomjazik.
Túl sokra tartjuk képességeinket
és adottságainkat, végső soron
pedig túl kevésre mindazt, amire az
Isteni erő képes bármelyik kicsiny
lelkén keresztül, mégha jelentéktelen
is, de ami kitárulkozik ezen erő
befogadására.
A legcsodálatosabb élő példája,
amit magam is láthattam, annak,
amire egy az Isteni erőnek magát átadó
ember képes lehet, Martha Root
volt. Nem mintha jelentéktelen lett
volna, mert koránt sincs ilyesmiről
szó; hisz tehetséggel megáldott és
intelligens nő volt. Ám mindaz,
amit elért, messze meghaladta önnön
maga erőforrásait. És ezt ő is
tudta. Jól értette a működésben lévő
folyamatokat. Számtalanszor úgy
fogalmazott, hogy nem ő, hanem
“Bahá’u’lláh tette”. Túl szerény volt
ahhoz, hogy pontosabban fogalmazza
meg, mi is történt, és kimondja,
hogy valójában: “Hagytam,
hogy Bahá’u’lláh rajtam keresztül