Nabíl elbeszélése

Az alábbi mű a „The Dawn-Breakers” („A Hajnalhozók”)
rövidített változata. Alapját a „Nabíl’s Narrative” („Nabíl
elbeszélése”) című mű képezi, melyet ugyanezen cím alatt
adott ki az Egyesült Államok Bahá’í Közösségének Országos
Szellemi Tanácsa.
Fordította: Galánthay Zsombor és Koczóh Péter
Lektorálta: Farkasné Kátai Tünde és Kálmán Edit
A szöveget szerkesztette: Czéh Tamás
ISBN 978-963-87806-0-7
Kiadja a Magyarországi Bahá’í Közösség
1053 Budapest Ferenciek tere 3.
2008
A Báb Szentélyének belseje
5
A Báb Szentélye Haifában
6
TARTALOM
1. fejezet Shaykh Ahmad-i-Ahsá’í
2. fejezet Siyyid Kázim-i-Rashti
3. fejezet A Báb Küldetésének bejelentése
4. fejezet Mullá Husayn útja Teheránba
5. fejezet Bahá’u’lláh útja Mázindaránba és Mulla
Husayn utazása Khurásánba
6. fejezet A Báb zarándoklata és visszatérése Shírázba
7. fejezet A Báb isfaháni és kásháni tartózkodása
8. fejezet Káshánból Tabrízba
9. fejezet Bebörtönzés Máh-kúban
10. fejezet Mullá Husayn útja Mázindaránba és
Táhirih útja Khurásánba
11. fejezet Gyűlés Badashtban
12. fejezet A Báb fogsága Chihríq-ben
13. fejezet A Shaykh Tabarsí erôd
14. fejezet A Hét Teheráni Mártír
15. fejezet Nayríz
16. fejezet Ezernyolcszázötven július kilencedike
17. fejezet Zanján
18. fejezet Bahá’u’lláh utazása Karbilába
19. fejezet Merénylet a sah ellen
20. fejezet Epilógus
Mutató az arab és perzsa szavak átírásához
27
43
21
15
67
75
53
71
47
82
91
79
85
105
111
117
125
133
135
144
148
7
Muhammad-i-Zarandí, Nabíl-i-Azam
8
48
74
66
90
ILLUSZTRÁCIÓK
A Báb Szentélyének belseje 5
6
8
A Báb Szentélye Haifában
Muhammad-i-Zarandí, Nabíl-i-Azam
Shaykh Ahmad-i-Ahsá'í 16
A Báb shírázi házának emelete 30
A Báb otthonának felsô szobája, ahol bejelentette
Küldetését 30
38 Táhirih kézírása
Bahá'u'lláh eredeti otthonának romjai és az odavezetô út
(Tákur, Mázindarán)
A Masjid-i-Vakíl mecset belseje és bejárata, valamint szószéke,
melyrôl a Báb szózatot intézett az egybegyűltekhez 58
Manúchihr Khán, Isfahán kormányzója
Máh-Kú
Chihríq 84
Shaykh Tabarsí sírszentélye
A teheráni Sabzih-Maydán, ahol számos hívô szenvedett
vértanúságot 104
Vahíd háza Nayrízban 114
Vértanúk sírjai Nayrízban 116
A barakkok elôtti tér Tabrízban, ahol a Báb vértanúhalált halt 120
Bahá'u'lláh háza Afchih-ban, Teherán mellett
Bahá'u'lláh Sírszentélye Bahjíban
136
147
9
„Arra indíttatok, hogy az amerikai hívôk egész közösségét arra
szólítsam, hogy Nabíl lélekfelemelô elbeszélését mostantól kezdve
tekintsék alapkönyvnek a lélekébresztô tanítási programokhoz,
megkérdôjelezhetetlen szövegkönyvnek a nyári iskoláikon, a lelkesedés
forrásának minden egyes irodalmi és művészeti erôfeszítésben,
felbecsülhetetlen értékű társként pihenésükben, elengedhetetlen
elôkészítô műként a jövôben a Bahá’u’lláh szülôföldjére vezetô
zarándoklathoz, valamint tévedhetetlen eszközként, amelynek
segítségével el lehet oszlatni a levertség érzését, és ellent lehet állni
a kritikus, kiábrándult emberiség támadásainak.”
Shoghi Effendi
10
BEVEZETÉS
Amint a bahá’í hit gyorsan terjed a világ minden részén, egyre
több és több keresô kíváncsi a Hit korai történetére, és szeretné
megismerni azon hôsök sorsát, akik életüket adták szeretett
Ügyükért. A szeretett Báb és tanítványainak tragikus története
végtelen lelkesítô erôként szolgál a mai bahá’iok számára. Azért állítottuk
össze ezt a könyvet, hogy ez a motiváló erô mindenki számára
elérhetô legyen.
Nabíl, a „Nabíl elbeszélésé”-nek szerzôje azokban a viharos
idôkben élt, mikor a Bábot és követôit üldözték, zaklatták és
meggyilkolták. Lehetôsége volt arra, hogy megbízható szemtanúk
leírásaiból állíthassa össze az események pontos lefolyását. Néha
azokkal is beszélni tudott, akik jelen voltak a különféle mészárlásoknál,
de túlélték azokat, hogy elmondhassák a történetet.
Nabíl nemcsak tiszta képet tudott adni az eseményekrôl, úgy,
ahogy azok bekövetkeztek, hanem betekintést ad azon sötét
körülményekbe is, melyek Perzsiában a XIX. század elsô felében
uralkodtak, bemutatva, hogy ez a hely, ahonnan Isten következô
Megnyilvánulása eljövendô volt, tényleg a Föld legsötétebb sarka
volt. Perzsia már régen elfeledte a nagy zoroasztriánus királyok alatt
virágzó dicsô civilizációját. Költôi: Háfiz, Sa’dí és Firdauszi csak
halott emlékek voltak. Az oktatást – a papi osztály kivételével – egyáltalán
nem tartották szükségesnek. A nôk körülményei szánalmasak
voltak. Háztartási berendezésként, vagyontárgyakként kezelték
ôket, melyeket a gazda kívánsága szerint adnak-vesznek. Az emberek
tudatlanságba és babonaságba süllyedtek, a papi osztály teljes
alávetésben tartotta ôket, ôrájuk hallgattak megalázkodva mind
lelki, mind pedig személyes ügyeikben. Az ország kormányzása egy
zsarnok sah (király) kezében volt, aki alattvalói életét semmibe
vette. Kegyeit kénye-kedve szerint osztogatta, mindig fiainak és
rokonainak. A királyi vérbôl származó hercegek olyan sokan voltak,
hogy idônként úgy tűnt, mintha minden kormányzati pozícióban ôk
ülnének. Legtöbbjük korrupt és kegyetlen volt, kicsapongó életet
éltek, és csak akkor figyeltek oda alattvalóikra, amikor az adókat
11
akarták tôlük behajtani. A papi osztállyal együtt bárkinek a halálos
ítéletét bírói eljárás nélkül aláírhatták.
De ebben a sötét és nyomasztó légkörben, mikor a tömegek teljes
letargiába merültek, és nem is reménykedtek abban, hogy szegényes
és megalázó körülményeiken változtathatnak, volt néhány ihletett
lélek, aki rádöbbent arra, hogy közel az idô, mikor Isten az Ô
végtelen kegyelmébôl leküldi az emberek közé a Megígértet, azt,
Akirôl Szent Irataik jövendöltek, azt, Aki népét és az egész emberiséget
a béke és a boldogság útjára vezeti. „Nabíl elbeszélése” ezért
a legmegfelelôbb módon két ilyen Istentôl ihletett tanító, Shaykh
Ahmad-i-Ahsá’í és Siyyid Kázim-i-Rashtí történetével kezdôdik.
Nabíl ezt a történeti munkát 1888-ban kezdte el írni, mikor
Bahá’u’lláh-nál szolgált Akkó börtönvárosában. Bahá’u’lláh idôrôl
idôre Perzsiába küldte ôt, hogy elôrelendítse a Hit ügyét és hogy
bátorítsa az üldözött hívôket. Amikor Bahá’u’lláh 1892-ben elhagyta
e földi világot, Nabílt annyira leverte a szomorúság, és olyan erôs
hatást gyakorolt rá annak elvesztése, Akit legjobban szeretett, hogy
a tengerbe ölte magát, és testét a víz Akkó városa mellett vetette
partra.
Shoghi Effendi, a bahá’í hit szeretett Védnöke türelmesen átválogatta
Nabíl kéziratait, lefordította az elbeszélést, és a „Nabíl’s
Narrative” („Nabíl elbeszélése”) avagy „The Dawn-Breakers” („ A
Hajnalhozók”) című gyönyörű kötetté állította össze, melybôl ezt a
rövidített változatot készítettük. A bahá’iok jelenlegi és jövô
nemzedékei a világ minden részén örökké adósai maradnak neki
azért, hogy a történeti irodalom ezen nagyszerű mesterdarabját
kezünkbe adta. „Nabíl elbeszélése” igazi fontosságának felismeréséhez
elegendô a szeretett Védnök következô távirata: „Arra indíttatok,
hogy az amerikai hívôk egész közösségét arra szólítsam, hogy
Nabíl lélekfelemelô elbeszélését mostantól kezdve tekintsék alapkönyvnek
a lélekébresztô tanítási programokhoz, megkérdôjelezhetetlen
szövegkönyvnek a nyári iskoláikon, a lelkesedés forrásának
minden egyes irodalmi és művészeti erôfeszítésben, felbecsülhetetlen
értékű társként pihenésükben, elengedhetetlen elôkészítô
műként a jövôben a Bahá’u’lláh szülôföldjére vezetô zarándoklathoz,
valamint tévedhetetlen eszközként, amely segítségével el lehet
oszlatni a levertség érzését, és ellent lehet állni a kritikus, kiábrándult
emberiség támadásainak.” (Shoghi Effendi, Haifa, 1932. június
21.)
12
KÖSZÖNET
Annak gondolatát, hogy lerövidítsem „Nabíl elbeszélését”,
dr. Manúchihr Salmánpurtól kaptam, aki a Nyugat-Ázsiai
Tanácsosok Kontinentális Testületének tanácsosa volt. Az ô
kérésére fogtam bele ebbe a munkába, de amint elkezdtem
végigmenni az egyes fejezeteken, ezen nagyszerű mesterműbôl
annyi örömöt és inspirációt merítettem, hogy nem tudom eléggé
kifejezni hálámat az eredeti javaslatért.
Nagyon köszönöm emellett Abu’l Qasim Faizi úrnak, az Ügy
Kezének, hogy minden egyes fejezetet türelmesen végignézett, hogy
felbecsülhetetlen értékű javaslatokat és javításokat tett, és
elsôsorban azért, hogy arra ösztökélt, hogy a könyvet késlekedés
nélkül fejezzem be. Egymást követô leveleinek sora, melyeket saját
rengeteg munkája mellett írt, és amelyekben biztosított arról, hogy
imádkozik a Szentélyekben ezen könyv befejezéséért, a bátorítás
állandó forrása volt számomra.
Szeretném továbbá kifejezni köszönetemet K. H. Vajdi úrnak
azért, hogy az Indiai Országos Szellemi Tanács nevében lektorálta a
könyvet, R. N. Sháh úrnak, az Indiai Országos Szellemi Tanács
titkárának a könyv kinyomtatásában nyújtott minden segítségéért,
valamint édesanyámnak, Shirin Fozdarnak, javaslataiért. Nem feledkezhetem
meg a férjemnek, Soli Sorabjee-nak mondott köszönetrôl
sem, megértéséért, türelméért, és azért, hogy nélkülözni
tudta igen hatékony titkárnôjének, Shomays Furudinak a szolgálatait,
kinek gépírói munkája nélkül ez a könyv soha nem láthatott
volna napvilágot.
Bombay, India
1974. március
Zena Sorabjee
13
14
I. FEJEZET
SHAYKH AHMAD-I-AHSÁ’Í
Sészakkeleti csücskében fekvô Ahsá városában. Egy olyan korban
HAYKH Ahmad-i-Ahsá’í 1753-ban született az Arab-félsziget
élt, mikorra Mohamed vallása már minden korábbi dicsôségét
elvesztette. Többé már nem egyesíthette az embereket. Mi több,
saját maga is számtalan szektára bomlott, amelyek tele voltak
tudatlan és fanatikus emberekkel, akik már régen elfelejtették
Mohamed alapvetô tanításait.
Shaykh Ahmadet rendkívül elszomorította az iszlám síita
szektájában uralkodó széthúzás, és kiállt, hogy tiltakozzon az árulás
ellen, melyet ezek a korrupt emberek a vallás ellen elkövettek. Úgy
döntött, hogy felhívást intéz Mohamed minden követôjéhez, ébredjenek
fel végre a tudatlanság álmából, és hogy elôkészíti az utat
Annak számára, Aki hamarosan testet ölt, illetve felszólítja majd az
embereket, hogy rázzák le magukról az iszlám vallásban uralkodó
tudatlanságot és elôítéletet. Shaykh Ahmad elhagyta otthonát és
családját, és elindult, hogy véghez vigye ezt a felelôsségteljes feladatot.
Tudta, hogy semmilyen reform, legyen az bármilyen drasztikus,
nem lesz képes arra, hogy az iszlámot új életre keltse. Ennek a
hanyatló hitnek a sorsát csak egy új és független Kinyilatkoztatás
lesz képes megfordítani, miként azt az iszlám Szent Iratai megjövendölték.
Negyven éves korában az Irak területén fekvô Najafba és
Karbilába ment1, ahol néhány év múlva már úgy ismerték, mint az
iszlám Szent Iratok szaktekintélyét, és hírneve az egész országban
elterjedt. Ő mégis visszautasított mindenféle megtiszteltetést, amit
rá kívántak ruházni.
Egy idô után elhagyta ezt a területet, és Perzsiába, Shíráz
városába távozott. Ez volt az a település, ahonnan az új
1 A két város zarándokhely: ezekben található Husszein imámnak és testvérének,
Abbásznak a sírja.
15
Shaykh Ahmad-i-Ahsá'í
16
Megnyilvánulás Hírnöke nem sokkal késôbb bejelentette küldetését.
Shaykh Ahmad tudatában volt ennek, következésképpen
annyi dicsérettel halmozta el a várost, hogy azok, akik ismerték és
tudták, hogy Shíráz mennyire középszerű hely, meglepôdtek ezek
hallatán. Ő azonban azt felelte nekik, hogy ne csodálkozzanak, mert
szavainak titka hamarosan napvilágra kerül. A környezetében lévô
papok közül sokan nem értették a rejtélyt, és úgy érezték, nem
tudnak eleget ahhoz, hogy megérthessék Shaykh Ahmad szavainak
jelentését.
Shírázból Yazd városába ment és ott is folyamatosan arra buzdította
az embereket, hogy készüljenek fel az új Megnyilvánulás eljövetelére.
Yazd városában számos könyvet és tudományos tanulmányt
írt.2 Hírneve akkorára növekedett, hogy Perzsia uralkodója,
Fath-Alí sah is írt neki, magyarázatot kérve tôle az iszlám hit bizonyos
titokzatos tanításaival kapcsolatban. A sahot annyira
megörvendeztette válasza, hogy meghívta a tudóst, látogassa meg
udvarában, ám ezt Shaykh Ahmad udvariasan elhárította.
Van egy történet, amit a yazdiak a mai napig mesélnek, és amely
bizonyságot tesz a prófétai erôrôl, mellyel Shaykh Ahmad
rendelkezett, valamint a befolyásról, melyet közvetlen tanítványaira
gyakorolt. A történetet a Káshánból való Mírzá Mahmúd Qamsarí
mondta el, aki 90 éves korában találkozott Nabíllal. Mírzá Mahmúd
elmesélte, hogy fiatal korában Káshánban hallott egy bizonyos
náyini származású Hájí Hasanról (Shaykh Ahmad egyik
tanítványáról), aki egy új Kinyilatkoztatás örömhírét hirdette. Azok,
akik találkoztak vele, azonnal a befolyása alá kerültek, elfordultak a
világtól és annak kincseitôl. Kíváncsi lévén az igazságra, Mírzá
Mahmúd is elment hozzá, és ôt is azonnal megigézte a személye.
Hájí Hasan arca sugárzó fényben ragyogott. A reggeli imák után egy
nap Mírzá Mahmúd a következô szavakat hallotta tôle: „A Föld
nemsokára paradicsommá változik. Perzsia hamarosan olyan forrássá
válik, mely körül a Föld népei keringenek majd.” Egy hajnalon
ezt mondta Mírzá Mahmúdnak: „Az, mit én nektek hirdettem, ím
kinyilatkoztatott. Ebben az órában kelt fel a Megígért fénye, és már
bevilágítja a világot. Ó, Mahmúd, bizony mondom, meg fogod élni e
Napok Napját.” A szent ember hozzá intézett szavai egyfolytában
Mírzá Mahmúd fülében csengtek, egészen 1844-ig, amikor is a Báb-
2 A. L. M. Nicholas az „Essay on Shaykhism“ c. könyvében megemlíti, hogy
Shaykh Ahmad nem kevesebb, mint kilencvenhat kötetet írt.
17
ról, az új Kinyilatkoztatás Hírnökérôl hallott. Rákérdezett a Báb
születésének dátumára, és meghökkent azon, hogy kétévnyi különbség
van a Báb születése, valamint a Náyinból való Hájí Hasan által
említett dátum között.
Mírzá Mahmúd jóval késôbb hallott Bahá’u’lláh kinyilatkoztatásáról
Bagdadban, és mély benyomást tettek rá a Rejtett Szavak
alábbi sorai: „Ó, lét fia! Szíved az Én otthonom; szenteld meg azt,
hogy leszállhassak oda. Lelked az Én kinyilatkoztatásom helye;
tisztítsd meg azt, hogy megnyilatkozhassam ott.” „Ó, föld fia! Ha
Engem akarsz, ne keress mást, csak Engem; ha az Én szépségemet
kívánod látni, fordítsd el tekinteted minden világi dologtól, mert az
Én akaratom és valaki más akarata olyan, mint tűz és víz: egy
szívben a kettô nem fér meg.”3 Mírzá Mahmúd rákérdezett
Bahá’u’lláh születésének dátumára, és mikor elmondták neki, hogy
az 1817. november 12-e, azonnal a földre vetette magát, és dicsérte
Istent, hogy engedte megérnie a Megígért Napot. Mírzá Mahmúd
még abban az évben meghalt, boldogan, hogy a Hájí Hasan által
adott ígéret beteljesült.
Abban az idôben, mikor Shaykh Ahmad épp elhagyni készült
Yazdot, a vele való találkozás céljával egy másik isteni lélek, Siyyid
Kázim-i-Rashtí indult útnak szülôföldjérôl egy álom által vezérelve,
mely arra indította, hogy helyezze magát Shaykh Ahmad szellemi
vezetése alá. Shaykh Ahmad melegen köszöntötte, és elmondta
neki, mennyire várta már jöttét. Siyyid Kázim korai gyermekkorától
fogva kiemelkedô intelligenciáról és szellemi tehetségrôl tett
tanúbizonyságot. Tizenegy éves korában már kívülrôl tudta az egész
Koránt. Tizennégy éves korára megtanulta Mohamed rengeteg imáját
és hagyományát. Istenfélô, nemes lélek volt, és nagy hatást gyakorolt
mindenkire, aki csak ismerte. Még csak néhány hete volt
Shaykh Ahmad társaságában 1816-ban, mikor az egy nap hozzáfordult,
és megkérte, hogy vezesse a tanítványait, minthogy ô maga távozni
készült. Arra kérte, bármilyen segítségre is van szükségük a
tanítványoknak, Siyyid Kázim adja meg nekik. A Shaykh Ahmad
utódjává való kinevezése egyes kiemelkedô tanítványok körében
rosszallást és irigységet váltott ki, de Siyyid Kázim annyira magasan
állt fölöttük, hogy ôket is lenyűgözte, és végül elfogadták ôt.
Miután Shaykh Ahmad tanítványait Siyyid Kázim gondjaira bízta,
Khurásán tartományba indult, ahol ugyanolyan lelkesedéssel dolgo-
3Rejtett Szavak: Arab 59.; Perzsa 31.
18
zott tovább azon, hogy az embereket felkészítse a Megígért eljövetelére.
Érezte, hogy a megígért Óra gyorsan közeledik, és a
Mázindarán tarományban lévô Núr irányából már érzékelte az elsô
sugarait annak a hajnalnak, ami a megígért Törvénykorszak beköszöntét
jelezte. Ezért hát Siyyid Kázim és más kiemelkedô tanítványok
társaságában továbbment Teheránba. Fogadására a perzsa
sah kirendelte elé udvarát, arra utasítva ôket, köszöntsék külön szívélyességgel
az ô nevében. A sah kijelentette, hogy Shaykh Ahmad
„nemzetének dicsôsége és népének dísze”.
Azokban a napokban a sah egyik kedvenc miniszterének, a
Núrból származott Mírzá Buzurgnak gyermeke született Teheránban.
Ez a gyermek Bahá’u’lláh volt. 1817. november 12-én született.
Shaykh Ahmad, aki teljességgel tudatában volt ezen esemény fontosságának,
arra vágyott, hogy élete hátralévô napjait az újonnan
született Király közelében tölthesse. De a sah legidôsebb fia,
Muhammad-‘Alí Mírzá arra kérte atyját, engedje meg neki, hogy ô
láthassa vendégül Shaykh Ahmadet Kirmánsháh tartományban,
melynek ô volt a kormányzója. Apja engedett a kérésnek, és Shaykh
Ahmadnek el kellett fogadnia a meghívást. Mielôtt azonban elhagyta
volna Teheránt, azért imádkozott Istenhez, hogy Bahá’u’lláh-t védelmezzék
meg honfitársai, viseljék gondját és ismerjék fel
dicsôségét.
Kirmánsháhban Shaykh Ahmad sok idôt töltött írással.
Munkáiban dicsérte az iszlám imámjait, és különleges hangsúlyt
helyezett a Megígért eljövetelére vonatkozó utalásaikra. Folyton
Husszeinre és Alira utalt, értvén alattuk Bahá’u’lláh-t és a Bábot.
Pontosan ugyanabban az évben, mikor a Báb megszületett, meghalt
Shaykh Alí, Shaykh Ahmad fia. Shaykh Ahmad így szólt
tanítványaihoz: „Ne szomorkodjatok, ó, barátaim, mert fiamat, az
én saját Alímat ajánlottam fel áldozatul azért az Alíért, Kinek az
eljövetelére mindnyájan várunk. Ezért neveltem ôt, és erre készítettem
fel.”
A Báb 1819. október 20-án született Shírázban. Olyan családból
származott, melyet tiszteltek nemességéért, és mely családfáját
magáig Mohamedig vezette vissza. Születésének idôpontja igazolta
az Ali imámnak tulajdonított hagyomány igazságát: „Két évvel
vagyok fiatalabb, mint Uram.” E kijelentés titka feltárult azok elôtt,
akik elfogadták az új Kinyilatkoztatást.
Shaykh Ahmad nagy tisztelettel és figyelemmel fordult Siyyid
Kázim felé. Shaykh Ahmad hallgatósága között alig-alig akadt
19
valaki, aki képes lett volna pontosan felfogni a Szent Iratokban
található utalásokkal kapcsolatos magyarázatait. Siyyid Kázim joggal
állíthatta, hogy ô érti azokat.
Shaykh Ahmad Kirmánsháhból Karbilába ment, onnan pedig
Mekkába és Medinába. Siyyid Kázim kérlelte, hadd menjen vele, de
kérése visszautasításra talált. Shaykh Ahmad így szólt hozzá: „Nincs
veszteni való idôd. Minden röpke órát tökéletesen és bölcsen kell
kihasználni. Gyürkôzz neki, és éjt nappallá téve törekedj arra, hogy
Isten kegyelmével és a bölcsesség és szeretô kedvesség kezével leszaggasd
a tudatlanság fátylait, melyek az emberek szemét elvakították.
Mert bizony mondom, közeleg az Óra, az Óra, amelyért Istenhez
könyörögtem, hogy ne láthassam meg, mert az Utolsó Óra földrengése
hatalmas lesz. Imádkozz Istenhez, hogy ne kelljen szembenézned
azon Nap iszonyú megpróbáltatásaival, mert közülünk
egyetlenegy sem képes elsöprô erejének ellenállni. Nagyobb kitartással
és nagyobb erôvel rendelkezôk rendeltettek arra, hogy ezen
óriási súlyt elhordozzák, olyan emberek, kiknek szíve megszenteltetett
minden földi dolgoktól, és kiknek erejét az Ő hatalmának ereje
acélozza meg.”
Emígyen szólt, majd búcsút intett és elindult. Siyyid Kázim Karbilában
maradt, és tovább folytatta mestere munkáját. De Shaykh
Ahmad távozása után a tanítványok közül az irigyek és tudatlanok lázadozni
kezdtek, és mindenféle vádat koholtak Siyyid Kázim ellen. Ez
azonban csak még elszántabbá tette, hogy végrehajtsa Shaykh Ahmad
utasításait. Írt mesterének is, elmagyarázta a helyzetet, és könyörgött,
mondja meg, mikor kell megjelennie a Megígértnek. Shaykh Ahmad
így válaszolt: „Légy biztos Isten kegyelmében. Ne szomorítsanak meg
téged az ô cselekedeteik. Ezen Ügy misztériuma nyilvánvalóvá kell,
hogy váljék, és ezen Üzenet titka fel kell, hogy táruljon. Nem
mondhatok többet. Nem határozhatok meg idôt. Az Ő Ügye Hín után
fog ismertté válni.4 Ne kérdezz engem olyan dolgokról, melyek, ha
kinyilváníttatnának elôtted, csak fájdalmat okoznának néked.”
Shaykh Ahmad nem sokkal ezután, 1826-ban elhunyt. 81 éves
volt, és Medina szent városának közelében halt meg.
4 A Hín szó számértéke 68. 1268-ban, vagyis a keresztény időszámítás szerint
1853-ban kapta meg Bahá’u’lláh Isteni Küldetésének első jeleit, mialatt
Teheránban a Síyáh-Chál börtönben raboskodott.
20
II. FEJEZET
SIYYID KÁZIM-I-RASHTÍ
SH
Kázimet, ugyanakkor azonban meg is erôsítette abbéli elhatáro-
AYKH Ahmad halálának híre nagyon elszomorította Siyyid
zásában, hogy megújult erôvel folytassa szeretett tanárának
munkáját. De Shaykh Ahmad védelme nélkül Siyyid Kázim a rá és
pozíciójára irigykedô személyek rosszindulatú támadásainak céltáblájává
vált. Ezek az emberek gyűlölték nevét, és kigúnyolták
tanításait. Siyyid Kázim már kezdett lassan kétségbeesni, hogy
miként tudná Shaykh Ahmad tanítványait saját ellenôrzése alatt
tartani, mikor egy olyan tervet dolgozott ki, amely helyreállította a
befolyását az emberek között. Ez pedig az volt, hogy elnyeri Hájí
Siyyid Muhammad Báqir-i-Rashtí, Irán egyik legtanultabb pap-hittudósának
támogatását, kinek befolyása messze túlterjedt Isfahán
városán, ahol lakott. Fiatal tanítványát, Mullá Husayn-i-Bushrú’í-t
kérte meg arra – kinek késôbb a Báb a Báb’ul-Báb [a Báb kapuja (a
Kapu kapuja)] címet adományozta, minthogy ô volt az elsô híve –,
hogy induljon el Isfahánba, és derítse ki, hogy ez a tanult,
kiemelkedô személyiség, aki korábban olyannyira kedves volt
Shaykh Ahmadhez, és olyan nagy vonzalmat mutatott irányában,
miért fordult most el oly hirtelen a tanítványaitól. Hogyha Siyyid
Muhammadnek bármiféle kételye lenne, oszlassa el ezeket, és
próbáljon meg bizonyságot szerezni tôle, hogy igaznak és logikusnak
tartja Shaykh Ahmad tanításait. Isfahán után pedig azt kérte, Mullá
Husayn látogassa meg Mírzá ‘Askarít Mashhad városában, aki azon
szent város elsô számú pap-hittudósa volt, és szerezzen tôle is
hasonló nyilatkozatot.
Mullá Husayn azonnal elvállalta a feladatot, és útra kelt
Isfahánba. Amikor megérkezett a városba, bár fáradt volt, és belepte
az út pora, azonnal Siyyid Muhammad Báqir színe elé járult, akit
tanítványai hatalmas és gazdagon öltözött társaságában talált. Nem
eltántorítván a sokaságtól, mellyel szembe kellett nézzen, Mullá
Husayn odament arra a helyre, ahol a tanult Siyyid ült, és végtelen
21
udvariassággal és kedvességgel elmagyarázta neki látogatásának célját.
A Siyyid azt válaszolta, hogy kezdetben úgy hitte, hogy Shaykh
Ahmad és Siyyid Kázim teljesen önzetlenül kívánták a hitet
szolgálni, és ezért is nyújtott nekik teljes szívbôl támogatást. De
késôbb írásaikban rengeteg olyan titokzatos utalást talált, melyeket
nem értett, és így azt gondolta, bölcsebb számára, hogy ha egy ideig
csendben marad. Mullá Husayn megkérte, hogy ott rögtön mutassa
meg azokat a bekezdéseket az írásaikban, melyeket nem ért. A tanult
Siyyid az írásokért küldött, és megmutatta azokat a részeket,
melyek magyarázatot igényeltek. Mullá Husayn a legvilágosabb és
legmeggyôzôbb módon kezdte el magyarázni ezen bekezdéseket, és
olyan lelkesedéssel tette ezt, hogy a Siyyid könnyekig meghatódott.
Mullá Husayn két napon keresztül folytatta Shaykh Ahmad és
Siyyid Kázim tanításai igazságának bizonyítását, mígnem Siyyid
Muhammad Báqir nyilvánosan kijelentette, valamint írásba is adta,
hogy teljességgel meg van gyôzôdve Shaykh Ahmad és Siyyid Kázim
írásainak igazságáról, és bárki, aki letér az ô ösvényükrôl, az elfordult
magának Mohamednek a hitétôl is. Ezen nyilatkozattal a
kezében Mullá Husayn elhagyta Isfahánt, miután visszautasította,
hogy fáradozásaiért bármiféle pénzt elfogadjon Siyyid Muhammad
Báqirtól.
Miután teljesítette ezt a küldetést, Mullá Husayn egy hírvivôvel
elküldte Siyyid Kázimnek Siyyid Muhammad Báqir nyilatkozatát, ô
maga pedig továbbment Mashhadba, hogy találkozzon Mírzá
‘Askaríval, és teljesítse a második feladatot is, amivel Siyyid Kázim
megbízta. Siyyid Kázimet olyannyira megörvendeztette Mullá
Husayn hozzá intézett levele, valamint Siyyid Muhammad Báqir
bizonyságtétele, hogy magasztalta Mullá Husayn-t a tanítványainak,
és egy olyan szeretetteljes levelet írt neki, hogy bárki, aki olvasta,
úgy érezhette, hogy írója nem is reménykedik abban, hogy szeretett
tanítványával ebben a világban találkozhat még valaha.
Ebben az idôben döbbent rá Siyyid Kázim arra, hogy a Megígért
eljötte nagyon közel van. Éppen ezért a tôle telhetô legnagyobb
erôfeszítést tette, hogy eltávolítsa azokat a korlátokat, melyek Isten
ezen Kincsének felismerése útjába állhatnak. Még arra is utalt, hogy
a Megígért esetleg ott van közöttük, mondván: „Látjátok Őt saját
szemeitekkel, és mégsem ismeritek fel.” A Megnyilvánulás jeleit
illetôen pedig ezt mondta: „Nemes család sarja, Isten prófétájának
leszármazottja Háshim családjából. Fiatal, és belsô tudással rendelkezik.
Tudománya nem Shaykh Ahmad tanításaiból ered, hanem
22
magától Istentôl. Az én tudásom csupán csepp az Ő mérhetetlen
tudásához képest, eredményeim pedig porszemek az Ő kegyelmének
és hatalmának csodáival összehasonlítva. Sôt, összehasonlíthatatlan
a különbség. Középmagas, megtartóztatja magát a dohányzástól,
és kitűnik istenfélô életével.” Néhány tanítványa úgy
érezte, hogy mindezen jellemzôk megtalálhatók Siyyid Kázimben,
de ôt nagyon bántotta ez a felvetés, és visszautasított bármiféle ilyen
utalást. Egyes munkáiban még Bahá’u’lláh áldott nevére is utalt,
rejtett módon.
Siyyid Kázim sokat szenvedett ellenségei kezétôl, csendesen és
hôsiesen. Ezek az ostoba emberek mindenféle sértést zúdítottak rá.
A kampány 1843-ban érte el csúcspontját, mikor Siyyid Kázim hírhedt
ellensége, Siyyid Ibráhim összegyűjtötte cinkos és szervezkedô
kollégái egy csapatát, és fellázította a tömeget Siyyid Kázim ellen, az
életét is veszélybe sodorva ezzel. Még a török kormány hivatalos
képviselôjét is sikerült kidobniuk Karbilából, a neki járó összes
bevételt pedig ôk tették zsebre saját gonosz és lázadó céljaikra. A
konstantinápolyi kormány egy hadsereg kíséretében azonnal útnak
indított egy magas rangú tisztet a karbilái lázongás leverésére. Siyyid
Kázim megpróbálta rávenni az embereket, hogy engedelmeskedjenek
a katonai parancsnoknak, és szavainak, úgy tűnt, volt némi hatása.
A csoport vezetôi azonban még egyszer meggyôzték ôket arról,
hogy keljenek fel és kezdjenek szent háborút a hadsereg ellen,
gyôzelmet ígérve nekik. A parancsnok megüzente, hogy amennyiben
a felkelés vezetôi reggelig nem adják meg magukat, megrohamozza
a várost, és az egyetlen hely, ahol bárki is menedéket találhat, Siyyid
Kázim otthona lesz. A meggondolatlan tömeg nem válaszolt, így
reggel a hadsereg ágyúkkal szétlôtte a város kapuit, lerohanta a
várost, és a lakosság jelentôs részét lemészárolta. Még azoknak sem
kegyelmeztek, akik Husszein imám vagy Abbász szentélyében
próbáltak meg menedéket találni. Az egyetlen hely, ahol az emberek
biztonságra lelhettek, Siyyid Kázim háza volt, ami annyira
megtelt menekültekkel, hogy huszonkét embert halálra tapostak. Ez
a nevezetes esemény 1843. január 10-én történt.
Itt pedig el kell mondani egy történetet, melyet Siyyid Kázim
egyik tanítványa, Shaykh Hasan-i-Zúnúzí mesélt. Miközben a fenti
dolgok estek Siyyid Kázim körül ezen fájdalmas évek alatt, Shaykh
Hasant egy hajnalon felébresztette Siyyid Kázim és elvitte egy házhoz,
melynek ajtaja elôtt egy fiatalember állt, kinek arckifejezése
alázatos és kedves volt. Zöld turbánt viselt, mely jelezte, hogy a
23
Próféta leszármazottja. Nagy szeretetet mutatott Siyyid Kázim iránt.
Ám az a mélységes alázat és tisztelet, mellyel Siyyid Kázim
viseltetett ezen Ifjú iránt, olyan tisztelet, melyet még Husszein imám
szentélye sem váltott ki belôle, meglepetésként érte Shaykh Hasant.
A fiatalember bevitte ôket a házba, leültette ôket, ezüstkupából italt
kínált Siyyid Kázimnek, és közben a Korán 76. szúrájának 21.
versébôl idézett: „És az ô Uruk tiszta italt ad inni nékik.” Shaykh
Hasan is kapott ugyanebbôl az italból, de az egyetlen dolog, ami
elhangzott, ez a vers volt a Koránból. Kis idô után eltávoztak.
Három nappal késôbb ugyanez az Ifjú ellátogatott arra a helyre,
ahol Siyyid Kázim tanítványai öszegyűltek. Egy darabig ült, hallgatta
Siyyid Kázimet. Az, amint az Ifjú szemei rávetôdtek, elhallgatott,
és hozzá fordulva így szólt a tanítványaihoz: „Mit mondhatnék még?
Lássátok, az igazság nyilvánvalóbb, mint az a fénysugár, amely azon
ölre esett!” Siyyid Kázim, többszöri kérésre és unszolásra sem árulta
el nekik a Megígért nevét.
Shaykh Hasan kérdezôsködött az Ifjú után, és megtudta, hogy egy
rendkívül értékes személyrôl van szó, de minden egyes alkalommal,
mikor megpróbált volna közel kerülni hozzá, valamilyen erô visszatartotta
attól, hogy megszólítsa. Késôbb értesült arról, hogy az Ifjú
Shíráz városába ment, és hamarosan hírét vette a shírázi Ifjú felhívásának.
Azonnal elindult Karbilából, hogy kövesse szíve vágyát
Shírázba, de nagy szomorúságára keresésének tárgya már útra kelt
Mekka és Medina felé. Megvárta, míg a Báb visszatért, attól kezdve
szoros kapcsolatban maradt vele, és a Báb által diktált versek
másolásával foglalkozott.
A Báb késôbb Karbilába küldte, hogy maradjon ott addig, amíg
saját szemével meg nem látja a megígért Husszeint (azt a
Megnyilvánulást, aki hamarosan megjelenik), és mikor ez megtörténik,
adja át Neki a Báb szeretetteljes hódolatát. Shaykh Hasan
két évig élt Karbilában. 1851-ben, miközben egy nap Husszein imám
szentélyében imádkozott, Shaykh Hasan életében elôször megpillantotta
Bahá’u’lláh-t. Saját szavaival a következôképpen írta le
Őt: „Azon arc szépsége, azok a kifinomult vonások, melyeket
semmilyen toll vagy ecset nem merhet leírni, átható pillantása,
kedves arca, testtartásának királyi volta, mosolyának édessége, aláomló
hollófekete fürtjeinek gyönyörűsége kitörölhetetlen nyomot
hagyott lelkemben. Ekkor már hajlott korú öregember voltam.
Megfogta a kezem, és így szólt: »Dicsôíttessék Isten, hogy
Karbilában maradtál, és saját szemeddel láthattad a megígért
24
Husszein orcáját.« Azonnal eszembe jutott az ígéret, amit a Báb tett
nekem.” Shaykh Hasan szerette volna az egész világnak hirdetni a
megígért Husszein eljövetelét, de Bahá’u’lláh visszatartotta ettôl,
mondván, hogy közeleg az óra, de még nem jött el.
Siyyid Kázimet számos hiú és önzô képmutató ember vette körül,
akik csak színlelték, hogy ragaszkodnak hozzá, de akadtak néhányan,
akiknek az odaadása valóban megkérdôjelezhetetlen volt,
és akik értették is tanításait. Ezek közül az egyik Shaykh Abú Turáb,
egyik vezetô tanítványa volt, aki Mullá Husayn testvérét vette el
feleségül. Shaykh Abú Turáb egy nap tanúja volt, hogy Hájí Mírzá
Karím Khán, egy önfejű, hitetlen tanítvány szolgája egy könyvet
hozott Siyyid Kázimnek, arra kérve, hogy olvassa el, és írásban hagyja
jóvá a tartalmát. Siyyid Kázim átlapozta a könyvet, aztán
visszaadta, és így szólt: „Mondd meg uradnak, hogy ô mindenki
másnál jobban meg tudja becsülni a saját könyve értékét.” Miután a
szolga elment, Siyyid Kázim azt mondta Shaykh Abú Turábnak,
hogy Hájí Mírzá Karím Khán megpróbál aláásni mindent, amire
Siyyid Kázim egész életében törekedett. De Hájí Mírzá még életében
látni fogja, miként hiúsul meg az összes gonoszkodása.
Megkérte Shaykh Abú Turábot, ne beszéljen errôl a jóslatról addig
a napig, mikor megjelenik a Megígért, de utána mondjon el
mindent, amit hallott és látott. Shaykh Abú Turáb késôbb elfogadta
a Bábot, ugyanabban a földalatti börtönben börtönözték be
Teheránban, mint Bahá’u’lláh-t, végül pedig vértanúságot
szenvedett.
Amint Siyyid Kázim életének napjai végükhez közeledtek,
továbbra is ugyanolyan lelkesedéssel tanította tanítványait, hogy
vigyázzanak, nehogy a világ hiúságai elfeledtessék velük igazi céljukat,
ami a Megígért keresése. Elmondta nekik, hogy sokan meg fogják
Őt találni, és cserébe életüket fogják áldozni az Ő ösvényén. Azt
is elmondta, hogy Shaykh Ahmad többször beszélt neki a két Ikerkinyilatkoztatás
eljövetelérôl, melyek igen gyorsan fogják egymást
követni. Shaykh Ahmad Siyyid Kázimnek azt is megemlítette, hogy
egyikük sem éri meg azt, hogy megláthassák ezen két Kinyilatkoztatás
túláradó dicsôségét. Leírta, hogy milyen nagy az Ügy, és
könyörgött Istenhez, segítse a tanítványait az ô megpróbáltatásaikban,
melyeknek be kell következniük.
Siyyid Kázimnek szokása volt, hogy minden évben elment
Karbilából Kázimaynba, abba a városba, ahol a hetedik és a kilencedik
imám van eltemetve. 1843 decemberében szokás szerint
25
elment Kázimaynba, és útközben megállt imádkozni a Masjid-i-
Baráthában (Baráthá mecsetben). Amint éppen befejezte az imáit,
egy arab pásztor jött oda hozzá, szeretetteljesen megölelte, és a
következô történetet mondta el neki: „Három nappal ezelôtt a
szomszédos legelôn legeltettem nyájamat, mikor hirtelen álom szállt
rám. Álmomban Mohamedet, Isten apostolát láttam, aki ezen szavakkal
fordult hozzám: »Figyeljen füled, ó, pásztor, a szavaimra, és
ôrizd meg ezeket kincsként szívedben. Mert az én szavaim Isten
kincsei, melyeket most a te ôrizetedre bízok. Ha hű maradsz hozzájuk,
nagy lesz a jutalmad. Ha pedig megfeledkezel róluk, szörnyű
büntetés fog sújtani. Halld hát: ez az, amit rád bízok. Maradj a
mecset közelében. Ezen álom után a harmadik napon házam egyik
leszármazottja, kit Siyyid Kázimnek hívnak, barátaival és társaival a
nap közepén leszáll lováról a mecset mellett lévô pálmafa árnyékában.
Ott fog imádkozni. Amint meglátod Őt, járulj színe elé, és add
át neki szeretô üdvözletemet. Mondd, hogy azt üzenem neki:
Örvendj, mert távozásod ideje már közel van. Mikor elvégezted
látogatásodat Kázimaynban és visszatérsz Karbilába, három nappal
visszatérted után felszárnyalsz hozzám. Ezután pedig hamarosan
testet ölt az, Ki az Igazság. A világot majd besugározza arcának
fénye.«”
Siyyid Kázim arcára mosoly ült ki, mikor meghallotta az álmot.
Társai nekikeseredtek, de azt mondta nekik, hogy ne legyenek
szomorúak, mivel a Megígért csak akkor nyilatkoztatik ki, mikor ô
már meghalt, és ôk már biztosan mindnyájan várnak arra az eseményre.
Ezt a történetet széles körben mesélték és sokan tettek
bizonyságot annak hitelességérôl. Mégis, mikor eljött a Megígért
Nap, azok közül, kik saját fülükkel hallották ezt az álmot, nagyon
sokan visszautasították az igazságot.
Siyyid Kázim visszatért Karbilába és még aznap megbetegedett.
A harmadik napon, 60 éves korában, az arab pásztor álmának
megfelelôen elhunyt. Földi maradványait Husszein imám szentélyében
helyezték örök nyugalomra.
26
III. FEJEZET
A BÁB KÜLDETÉSÉNEK BEJELENTÉSE
SIYYID
magukhoz ragadni a közösség vezetését, újult erôvel folytatták
Kázim halála után ellenségei, akik szerették volna
rosszindulatú ténykedésüket. Egyes tanítványai, akik ôszintén és
tiszta szívbôl szerették Siyyid Kázimet és tanításait, elkeseredtek és
megszomorodtak, s nem tudták, hogy merre forduljanak, míg –
Istennek hála – Mullá Husayn-i-Bushrú’í vissza nem tért sikeres
küldetésébôl, melyet Siyyid Kázim bízott rá.
Mullá Husayn 1844. január 22-én tért vissza Karbilába. Amint
visszatért, összegyűjtött szeretett tanára vígasztalhatatlan tanítványai
közül néhányat, és emlékeztette ôket Siyyid Kázimnek tett
ígéretükre, hogy továbbra is lankadatlan erôfeszítéssel keresik a
Megígértet. Egy Siyyid Kázim háza közelében lévô házban lakott, és
fôgyászolóként ô fogadta az elhunyt barátait és tanítványait, akik
neki fejezték ki mély szomorúságukat és sajnálatukat. Késôbb
összehívta mestere legkiemelkedôbb és legbizalmasabb követôinek
egy csoportját, és megkérdezte tôlük, mik voltak szeretett vezetôjük
utolsó szavai. Egytôl egyig azt mondták: Siyyid Kázim annak a fontosságát
hangsúlyozta, hogy tegyenek meg minden tôlük telhetôt a
Megígért utáni kutatásukban, mivel „kereséstek tárgya már kinyilatkoztattatott”.
Siyyid Kázim azt is mondta nekik, hogy induljanak el
a szélrózsa minden irányába, hagyják oda otthonukat, oltsanak ki
szívükben minden egyéb vágyat, és szenteljék magukat teljességgel a
kutatásnak. Vágyuk Céljának elérésében semmi nem segítheti ôket,
csak az ima és a tiszta szándék. Mullá Husayn ezután megkérdezte,
hogy miért nem hajtották végre ezeket az utasításokat, és miért
vannak még mindig Karbilában. ôk ôszintén belátták a tévedésüket,
és kijelentették: ha Mullá Husayn azzal az igénnyel lép fel, hogy ô a
Megígért, elfogadják ôt. Mullá Husayn azonnal visszautasította ezt
a rangot, mondván, hogy ô csupán por és soha sem lesz hasonlítható
Ahhoz, Ki az Urak Ura. Azt mondta nekik, mindnyájuk kötelessége,
hogy kerekedjenek fel, és azonnal induljanak el a szélrózsa
27
minden irányába, hogy szeretett vezetôjük utolsó utasításait teljesíthessék.
Aztán elment Siyyid Kázim néhány becsvágyó és gátlástalan
követôjének otthonába, és ôket is ugyanerre buzdította. ôk azonban
mindenféle kifogásokat találtak, hogy ne kelljen végrehajtaniuk az
utasításokat. Mullá Husayn undorral távozott, rádöbbenvén, hogy
erôfeszítései hiábavalóak.
Az 1844. esztendô az emberiség történetének legjelentôségteljesebb
éve volt. Ebben az évben született meg a megígért Kinyilatkoztatás.
Ezt az évet, mely a muszlim kalendárium 1260. évének felel
meg, Mohamed, valamint a hatodik imám, Ja’far bizonyos hagyományai
is említik. Mikor az utóbbit megkérdezték arról, hogy melyik
évben ölt majd testet a Megígért, ô így válaszolt: „Bizony, a hatvanadik
évben nyilatkoztattatik majd ki Ügye, és hirdetik messzeföldön
Nevét.” A híres tudós, Muhyi’d-Dín-‘Arabí munkáiban az alábbi
utalásokat találhatjuk: „Hitének követôi és segítôi Perzsia
népébôl fognak származni.” „Nevében a védnök neve (Alí) megelôzi
a prófétáét (Mohamed).” „Kinyilatkoztatásának éve azonos annak a
számnak a felével, mely kilenccel osztható (2520).”
Mullá Husayn öccse és unokaöccse társaságában úgy döntött,
hogy elhagyja Karbilát. Mielôtt elindultak volna, negyven napra
visszavonultak a Kúfih mecsetbe. Itt Mullá Husayn és két társa
negyven napon keresztül böjtölt és imádkozott azért, hogy Isten
vezérelje ôket a kutatásukban. Néhány nappal visszavonulásuk
után Siyyid Kázim egyik legkiemelkedôbb tanítványa, Mullá ‘Alíyi-
Bastámí és tizenkét további tanítvány is csatlakozott hozzájuk, és
szintén úgy döntöttek, hogy negyven napig fognak böjtölni és
imádkozni. A negyven nap letelte után Mullá Husayn azonnal
elhagyta Karbilát, és mintha mágnes vonzotta volna, Shírázba
ment. A városkapunál öccsét és unokaöccsét az Ílkhání mecsethez
rendelte, ahol majd, ha Isten is úgy akarja, az esti imára csatlakozik
hozzájuk.
Ugyanazon a napon, néhány órával naplemente elôtt, miközben
a városkapun kívül sétált, Mullá Husayn meglátott egy ragyogó arcú
zöld turbános fiatalembert, aki feléje sétált. Az Ifjú mosollyal
köszöntötte. Úgy ölelte meg Mullá Husaynt, mintha már hosszú
ideje ismerte volna. Mullá Husayn azt hitte, Siyyid Kázim egyik
tanítványa, aki, miután meghallotta, hogy Shírázba érkezett, eléje
jött, hogy üdvözölje.
Az alábbiakban ennek a nagy fontosságú találkozónak a leírását
közöljük, amint azt Mírzá Ahmad-i-Qazvíní, a mártír leírta, akinek
28
Mullá Husayn maga mondta el újra és újra, élénk részletességgel e
figyelemre méltó találkozás körülményeit:
„Az Ifjú, Akivel Shíráz kapuján kívül találkoztam, elhalmozott a
vonzalom és szeretô kedvesség kifejezésével. Meleg szavakkal invitált,
hogy látogassam meg otthonában, és frissítsem fel magam
utazásom fáradalmai után. Kértem, engedjen utamra, ugyanis a két
társam már megszervezte nekem a szállást, és várják a visszatértemet.
»Hagyd ôket Isten oltalmára – volt a válasza –, Ő bizonyosan
megvédi ôket, és figyel majd rájuk.« E szavak után intett, hogy
kövessem. Mély benyomást tett rám az a szelíd és mégis hatalommal
teljes mód, ahogy ez az idegen Ifjú hozzám szólt. Amint követtem, a
járása, hangjának kedvessége, testtartásának méltósága csak tovább
erôsítette bennem a váratlan találkozó elsô benyomásait.
Hamarosan egy szerény külsejű ház kapuja elôtt találtuk
magunkat. Kopogtatott az ajtón, amit egy etiópiai szolga nyitott ki.
»Lépjetek be békességgel, biztonságban!«5 – voltak a szavai, amint
belépett a küszöbön, és intett, hogy kövessem. Invitálása, amit hatalommal
és fenséggel ejtett ki, átjárta lelkemet. Jó elôjelnek véltem,
hogy ilyen szavakkal fordulnak hozzám, amikor ott álltam az elsô
ház küszöbén, amelybe Shírázban belépni készültem. Nem lehet,
gondoltam, hogy látogatásom ebben a házban közelebb visz majd
keresésem Tárgyához? Nem lehet, hogy ez majd közelebb hozza a
mély vágyódás, fárasztó kutatás, egyre növekvô izgalom idôszakának
a végét, amit egy ilyen keresés jelent? Amint beléptem a házba, és
követtem vendéglátómat szobájába, kimondhatatlan öröm járta át
lényemet. Amint leültünk, azonnal egy kancsó vizet hozatott, és felajánlotta,
hogy mossam le kezeimrôl és lábaimról az út porát. Engedélyt
kértem tôle, hadd vonuljak vissza, és hadd végezzem el ima
elôtti mosakodásomat egy szomszédos szobában. Nem hagyta, hogy
így tegyek, és saját maga öntötte a vizet a kezemre. Majd frissítô itallal
kínált, ezután pedig teáskannát kért, és saját maga készítette el a
teát, amit nekem kínált.
A rendkívüli kedvesség által megindítván felálltam, hogy
távozzak. »Közeledik az esti ima ideje – jegyeztem meg –, és
megígértem barátaimnak, hogy ezen az órán találkozom velük az
Ílkhání mecsetben.« Végtelenül udvariasan és nyugodtan válaszolt:
»Biztosan azt mondtad nekik, hogy visszatérésed órája Isten akaratától
függ. Úgy tűnik, az Ő akarata máshogy rendelkezett. Ne félj
5 Korán, 15:46
29
A Báb shírázi házának emelete
A Báb otthonának felső szobája, ahol bejelentette Küldetését
30
attól, hogy szavad megszegnéd!« Méltósága és magabiztossága elnémított.
Újra kezdtem mosakodásomat és elôkészültem az imára. Ő
is mellém állt, és együtt imádkoztunk. Miközben imádkoztunk,
kiöntöttem Istennek lelkemet, amelyre nehéz súlyként nehezedett
mind ennek a beszélgetésnek a titokzatossága, mind pedig a kutatás
fáradtsága és feszültsége. Ezt az imát suttogtam: »Teljes lelkembôl
próbálkoztam, ó, Istenem, és mostanáig nem sikerült megtalálnom
a megígért Hírnököt. Bizonyságot teszek, hogy a Te szavad csalhatatlan,
és a Te ígéreted biztos.«
Az az este, az az emlékezetes este, az 1844. május 23-át megelôzô
este volt. Körülbelül egy órával naplemente után történt, hogy fiatal
házigazdám beszélgetni kezdett velem. »Siyyid Kázim után –
kérdezte – kit tartasz utódjának és vezetôdnek?« »Eltávozni készülô
tanárunk halála óráján újra és újra arra buzdított minket, hogy hagyjuk
el otthonainkat, és induljunk el a szélrózsa minden irányába a
megígért Szeretettet keresve – válaszoltam. – Ennek megfelelôen
utaztam Perzsiába, emelkedtem fel, hogy beteljesítsem akaratát, és
még mindig keresek.« »Vajon a tanárod – érdeklôdött tovább – tette
néked bármiféle részletes utalást arra nézve, hogy mirôl lehet felismerni
a Megígértet?« »Igen – válaszoltam. – Nemes család sarja,
nagy elôdök örököse, Fatime leszármazottja. Ami korát illeti, húsz
és harminc év közötti. Belsô tudással rendelkezik. Középmagas,
megtartóztatja Magát a dohányzástól, és nincsen semmilyen testi
hibája.« Egy darabig csönd volt, majd házigazdám erôtôl zúgó hangon
így szólt: »Ím, lásd, mindezen jelek testet öltöttek Bennem.«
Aztán egytôl-egyig sorra vette a fentebb említett jeleket, és bizonyító
erôvel bemutatta, hogy egytôl-egyig mind ráillenek az Ő
személyére. Nagyon meglepôdtem, és udvariasan megjegyeztem:
Az, akinek az eljövetelét várjuk, a legszentebb Ember, és az Ügy,
amit ki kell nyilatkoztatnia, óriási erôvel rendelkezik. Számos és
szerteágazó követelmény van, amelynek meg kell felelnie ama
személynek, aki azt állítja, hogy annak látható megtestesülése. Mily
gyakran utalt Siyyid Kázim a Megígért óriási tudására. Mily gyakran
mondogatta: »Az én tudásom csupán csepp ahhoz képest, amivel Ő
felruháztatott. Eredményeim porszemek az Ő tudásának hatalmasságához
képest. Sôt, összehasonlíthatatlan a különbség!« Amint
ezen szavak elhangzottak ajkamról, félelem és lelkifurdalás töltött
el, olyan, amit sem elrejteni, sem megmagyarázni nem tudtam.
Keserűen megfeddtem magam, és abban a pillanatban elhatároztam,
hogy változtatok a viselkedésemen és meglágyítom hangom.
31
Megesküdtem Istennek, hogy ha vendéglátóm újra a tárgyra tér, a
legnagyobb alázatossággal így válaszolok: »Ha leszel olyan kegyes
alátámasztani ezt az állításodat, biztosan megszabadítasz izgalmamtól
és várakozásomtól, amelyek olyannyira ránehezednek a lelkemre.
Hálával tartozom majd neked egy ilyen megkönnyebbülésért.«”
Mullá Husayn korábban két feltételt állított, amelyek alapján el
tudná fogadni a Megígértet. Az elsô Shaykh Ahmad és Siyyid Kázim
bizonyos titokzatos és rejtett tanításainak megmagyarázása,
melyekrôl ô maga is írt egy tanulmányt. A második az volt, hogy a
Megígért habozás nélkül nyilatkoztasson ki számára egy magyarázatot
a Korán egy bizonyos részével, József szúrájával kapcsolatban.
Mikor Mullá Husayn egyszer ezzel a kéréssel fordult Siyyid
Kázimhez, az a következôkkel utasította vissza: „Meghaladja ez az
én képességeimet. ô, az a Nagy, Aki utánam jön, kérés nélkül is ki
fogja néked nyilatkoztatni”. Mullá Husayn ezekre a feltételekre
gondolt, és már éppen megszólalni készült, mikor házigazdája mégegyszer
megkérdezte: „Nem lehet-e, hogy a Siyyid Kázim által említett
személy Én vagyok?” Mullá Husayn ezután elôvette a tanulmányát,
és a lehetô legudvariasabb módon megkérte házigazdáját, hogy
nézze át. Ő kegyesen megtette ezt, és néhány percen belül felfedte
a misztériumokat, és megoldotta az abban található összes problémát.
Emellett olyan igazságokat is megosztott vele, melyeket sem a
Hit imámjai, sem Shaykh Ahmad és Siyyid Kázim írásaiban nem
lehetett megtalálni. Majd azt mondta neki, hogy ha Mullá Husayn
nem lenne vendég a házában, a helyzete most nagyon sanyarú lenne,
ugyanis nem hagyatik rá Isten szolgáira, hogy Istent próbára tegyék,
hanem Isten teszi próbára az Ő szolgáit. Majd így folytatta: „Ideje,
hogy kinyilatkoztassuk néked a József szúrájáról szóló magyarázatot.”
Fogta a tollát, és meglehetôs sebességgel kinyilatkoztatta a magyarázatot.
Írásának folyását egyetlen egyszer sem szakította meg.
Mullá Husayn csak ült elbűvölve, miközben házigazdája írás közben
dallamos hangon kántálta a verseket.6
Amikor befejezte, Mullá Husayn kábultan felállt, hogy induljon,
de meggyôzték, hogy maradjon. Ekkor két órával és tizenegy perccel
naplemente után járt az idô, 1844. május 22-én. Az Ifjú kijelentette:
„A jövôben ezen éjszaka és ezen óra úgy ünnepeltetik majd, mint
6 A mohamedán országokban a szent verseket nem egyszerűen elmondják, hanem
sajátos dallamokkal éneklik, kántálják – a fordító.
32
minden ünnepek egyik legnagyobbika és legjelentôségteljesebbje.”
Mullá Husayn lenyűgözve ült. Meg sem fordult a fejében, hogy aludjon,
amint ült, és hallgatta, ahogy a verseket kántálják és az imákat
kinyilatkoztatják. Az Ifjú minden egyes vers végén ezeket a sorokat
ismételte: „Távol légyen Isten, a Mindenek Felett Dicsô
dicsôségétôl az, mit teremtményei Róla állítanak. És béke legyen
Hírnökeivel. És dicsôíttessék Isten, minden lények Ura!”
Majd a következô szavakkal fordult Mullá Husaynhez: „Ó, te, ki
az elsô vagy, aki hisz Bennem! Bizony mondom néked, Én vagyok a
Báb, Isten Kapuja, és te vagy a Bábu’l-Báb, azon Kapunak a Kapuja.
A kezdet kezdetén tizennyolc léleknek kell magától és saját akaratából
elfogadni Engem, és felismerni Kinyilatkoztatásom igazságát.
Felszólítás és hívás nélkül, egymástól függetlenül kell kutatniuk
Utánam, és fellelniük Engem. És mikor számuk teljes, egyiküket ki
kell választani, hogy elkísérjen Engem a Mekkába és Medinába teendô
zarándoklatomon. Ott át fogom adni Isten üzenetét a mekkai
serifnek. Majd pedig visszatérek Kúfih-ba, ahol azon szent város
mecsetjében újra kinyilvánítom Ügyét. Nem beszélhetsz társaidnak,
sem bármely más léleknek arról, amit láttál és hallottál. Imádkozzál
és tanítsál az Ílkhání mecsetben. Én is csatlakozom majd hozzád a
gyülekezeti imára.
Vigyázz, hogy az Irántam tanúsított viselkedésed le ne leplezze
Hited titkát! Ezzel foglalkozz és így viselkedj mindaddig, amíg el
nem indulunk Hijázba. Mielôtt eltávozunk, ezen tizennyolc lélek
mindegyike számára különleges küldetést rendelünk, és elindítjuk
ôket, hogy beteljesítsék feladatukat. Arra fogjuk utasítani ôket, hogy
tanítsák Isten szavát, és ébresszék meg az emberek lelkét.” Ezután
házigazdája elbúcsúzott Mullá Husayntôl.
A Kinyilatkoztatás, amely oly hirtelen zúdult Mullá Husaynre,
teljesen elkábította. Ugyanakkor olyan bátorságot és erôt érzett
magában, hogy ha a világ összes fejedelme és összes népe felkelt
volna ellene, képes lett volna ellenállni támadásuknak. Szerettének
utasításai szerint elkezdett találkozni különféle emberekkel, akik
Shaykh Ahmad követôi voltak. Megszervezte az elôadásait, sok
embert gyűjtött maga köré, beszélt a város papságával és hivatali
vezetôivel. Ezen idô alatt sokszor meghívták a Bábhoz. Minden
egyes alkalommal, amikor meglátogatta Őt, az egész éjszakát Színe
elôtt töltötte, teljességgel elragadtatván kedvességétôl és Írásainak
folyamatos kinyilatkoztatásától. Hajnalonta csak nagy vonakodással
tudta elszakítani magát Tôle.
33
Ezen látogatások egyikén a Báb emígyen szólt Mullá Husaynhez:
„Holnap tizenhárom társad érkezik. Mutasd mindegyikük felé a
legnagyobb szeretô kedvességet. Ne hagyd magukra ôket, mert ôk
életüket a Szerettük utáni kutatásra tették fel. Imádkozz Istenhez:
tegye számukra kegyesen lehetôvé, hogy biztonsággal járhassanak
azon az ösvényen, ami vékonyabb a hajszálnál és élesebb a kardnál.”
És aznap reggel érkezett meg az Ílkhání mecsetbe Mullá ‘Alíy-i-
Bastámí, pontosan annyi kísérôvel, mint amennyit a Báb elôre jelzett.
Mullá Husayn ellátta ôket minden szükségessel, és gondoskodott
kényelmükrôl. Néhány nappal késôbb Mullá ‘Alí odament
hozzá, és a társai és a maga nevében beszélni kívánt vele. Azt
mondta, hogy Mullá Husayn volt az, aki arra bátorította ôket, hogy
hagyják ott otthonaikat és családjaikat, és szenteljék magukat a
Megígért keresésének. Hogyha Mullá Husayn ezt az állást magának
igényli, minden fenntartás nélkül elfogadják ôt, de nem tudják
megérteni, miért adta fel a keresést, és miért elégszik meg azzal,
hogy elôadásokat tart7 és társalog az emberekkel. Még a korábban
annyira szembeötlô idegesség is nyomtalanul eltűnt belôle. Mullá
‘Alí könyörgött Mullá Husaynnek, magyarázza el, mi az oka a
viselkedésének. Az úgy válaszolt, hogy sem a világ minden kincse,
sem annak kísértései nem tudnák ôt megtartóztatni az ô Szerettétôl.
Mullá ‘Alí és a társai idáig nem jöttek rá, hogy Mullá Husayn imáira
Isten választ adott, megtalálta az ô Szerettét, de egy rejtett bölcsesség
okán nem beszélhet nekik errôl. Mullá ‘Alí azonnal megértette a
dolgot, és könnyes szemmel szaladt a többiekhez, hogy elmondja
nekik a beszélgetés tartalmát. Visszavonultak szobáikba, hogy
magányosan imádkozzanak és könyörögjenek Istenhez, hogy
távolítsa el a fátylakat szemük elôl, hogy ôk is felismerhessék a
Megígértet.
A harmadik, imával eltöltött éjszakán Mullá ‘Alínak látomása
támadt. Fény jelent meg elôtte, mely haladtában magával ragadta,
és elvezette Szerettéhez. Nagyon késôre járt az idô, de örömmel
szaladt át Mullá Husaynhez, a karjaiba vetette magát, aki
megértette, hogy Mullá ‘Alí megszabadult türelmetlen vágyakozásától
és nyugtalanságától, és szíve vágya beteljesült. Hajnalban
mindketten átsiettek a Báb otthonához. A bejáratnál már várt rájuk
az etióp szolga, mondván: „Pirkadat elôtt Uram elé szólítottak, Aki
7 Az eredeti, nem rövidített változatban: „How is it that we now see you teaching
the people and conducting their devotions...” – a fordító.
34
utasított, hogy nyissam ki a ház kapuját, és várjak a bejáratnál. »Két
vendég érkezik kora reggel – mondta nekem. – Köszöntsd ôket
szívbôl a nevemben. Mondd nekik: Lépjetek be Isten nevében.«”
Mullá ‘Alí elsô találkozója a Bábbal hasonló volt, mint Mullá
Husayné, azzal a különbséggel, hogy a bizonyítékok kérése vagy a
versek magyarázata helyett mély elragadtatás és szívbôl jövô
testvériség hatotta át.
Mullá ‘Alí tizenkét társa mind függetlenül kereste és találta meg
Szerettét. Egyesek álmukban kaptak segítséget. Mások ébren,
megint mások meditáció közben, vagy akkor, mikor azért imádkoztak,
hogy megláthassák a fényt. ôk mind a Báb színe elé járultak, és
az Élô Betűinek nyilváníttattak, Mullá Husaynnel, és annak öccsével
és unokaöccsével együtt, akik szintúgy elfogadták a Bábot. Tizenhét
Betű fogadtatott be és neveztetett ki a Báb kiválasztott Apostolának,
Hite terjesztôjének.
Egy éjszaka a Báb Mullá Husaynhez beszélve így szólt: „Idáig
tizenhét Betű állt be Isten Hitének lobogója alá. Egy hiányzik még
ahhoz, hogy a szám teljes legyen. Az Élô ezen Betűi fognak kiállni,
hogy hirdessék Ügyem és megalapozzák Hitem. Holnap éjszaka
megérkezik az utolsó Betű, és teljessé teszi választott tanítványaim
számát.” A következô estén, a Báb és Mullá Husayn sétája közben,
egy poros és törôdött fiatalember állította meg Mullá Husaynt,
átölelte, és megkérdezte, hogy sikerült-e már elérnie a célját. Mullá
Husayn arra kérte, hogy elôbb pihenjen meg, de az ifjú visszautasította.
A Báb felé fordította az arcát, és így szólt Mullá Husaynhez:
„Miért akarod eltitkolni elôlem? Megismerem Őt a járásáról. Tanúságot
teszek, hogy Rajta kívül sem keleten, sem nyugaton nem
mondhatja senki, hogy Ő az Igazság. Senki más nem testesítheti meg
azt az erôt és fenséget, mely az Ő szent személyébôl árad.” Mullá
Husayn elcsodálkozott a szavain, és odasietett a Bábhoz, hogy beszámoljon
Neki errôl az ifjúról. „Ne csodálkozz furcsa viselkedésén
– jegyezte meg a Báb. – Mi a szellem világában már kapcsolatban
álltunk vele. Menj oda hozzá, és szólítsd azonnal Elénk.” A Báb
kinyilatkoztatásának ezen ifjú, Quddús által való elfogadása tette
teljessé választott tanítványainak szabott számát. Quddús, akit
Muhammad ‘Alínak hívtak, Mohamed próféta közvetlen
leszármazottja volt. Mázindarán tartományban született. Édesapja
még akkor meghalt, mikor a kisfiú Mashhadban járt iskolába.
A Báb, Kinek eredeti neve Siyyid ‘Alí Muhammad volt, mindkét
ágon Mohamed próféta leszármazottjaként született Shíráz
35
városában 1819. október 20-án. Születésének idôpontja, mely két
évvel követte Bahá’u’lláh születését, igazolta az Ali imámnak tulajdonított
hagyomány igazságát: „Két évvel vagyok fiatalabb Uramnál.”
A Báb még csecsemô volt, mikor édesapja meghalt, Őt pedig
anyai nagybátyja, Hájí Mírzá Siyyid ‘Alí gondjaira bízták, aki késôbb
vértanúhalált szenvedett a Hitért. A Bábot Shaykh ‘Abidhez adták
tanulni. Shaykh ‘Abid Shaykh Ahmad és Siyyid Kázim tanítványa
volt, istenfélô, nagy tudású ember. Meggyôzôdött a Báb belsô
tudásáról, és úgy érezte, nem méltó egy ilyen kiváló gyermek tanítására.
Visszavitte a nagybátyjához, mondván: „Visszahoztam neked,
és a te éber gondoskodásodra bízom Őt. Nem szabad egyszerű
gyermekként kezelni, mert már most is érzem Benne azon titokzatos
erô bizonyságait, melyet csak a Kor Urának Kinyilatkoztatása tárhat
fel. Tartsd a házadban, mert bizony nincs szüksége Neki a magamfajta
tanárokra.” A Báb késôbb belépett nagybátyja vállalkozásába és
ott is bizonyságot tett a nagyság és erô jeleirôl. Néhány évvel késôbb,
1841-ben megnôsült. Felesége édesanyja unokahúga volt, aki,
miután megözvegyült, 1882-ig élt. A Bábnak egy fia született,
Ahmed, aki még csecsemô korában meghalt. A Báb nem szomorkodott,
hanem Istenhez fohászkodott: „Add, hogy fiam, egyetlen
fiam áldozata elfogadható legyen Elôtted. Add, hogy legyen ez
elôképe saját magam, egész énem feláldozásának a Te tetszésed
ösvényén.”
A Bábot széles körben ismerték ôszintesége, igazságossága és
istenfélelme okán. Sokan, akik szoros kapcsolatban álltak vele,
bizonyságot tettek jelleme tisztaságáról, megnyerô viselkedésérôl és
alázatosságáról.
Az Élô tizennyolc Betűje, akiket a Báb választott ki, az alábbiak
voltak:
1. Mullá Husayn-i-Bushrú’í, aki elsôként hitt a Bábban, és akinek
Szerette a Bábu’l-Báb címet adományozta.
2. Muhammad Hasan, Mullá Husayn öccse.
3. Muhammad Báqir, Mullá Husayn unokaöccse.
4. Mullá ‘Alíy-i-Bastámí, a Siyyid Kázim tizenhárom
tanítványából álló csoport vezetôje, akik elhagyták otthonaikat,
hogy a Megígért után kutassanak.
5. Mullá Khudábaksh-i-Qúchání, késôbbi nevén Mullá ‘Alí.
6. Mullá Hasan-i-Bajistání.
7. Siyyid Husayn-i-Yazdí.
8. Mírzá Muhammad Rawdih-Khán-i-Yázdí.
36
9. Sa’íd-i-Hindí.
10. Mullá Mahmúd-i-Khú’í.
11. Mullá Jalíl-i-Urúmí.
12. Mullá Ahmad-i-Marághi’í.
13. Mullá Baqír-i-Tabrízí.
14. Mullá Yúsuf-i-Ardibílí.
15. Mírzá Hádí, Mullá ‘Abdu’l-Vahháb-i-Qazvíní fia.
16. Mírzá Muhammad-‘Alíy-i-Qazvíní, Mírzá Hádí testvére,
Táhirih testvérének, Mardíyyih-nek a férje. Ő a Shaykh Tabarsí
erôdben szenvedett vértanúságot. Úgy tudják, hogy felesége is
felismerte a Bábot, és elfogadta üzenetét.
17. Táhirih. Híres költônô. Unokatestvéréhez adták feleségül, két
fia és egy lánya született, akik közül egyik sem ismerte fel az
Ügyet. Elment Karbilába, hogy találkozhasson Siyyid
Kázimmel, de odaérkeztekor már csak halálhírérôl értesülhetett.
Míg a városban tartózkodott, álmot látott, melyben egy
fekete kabátot és zöld turbánt viselô ifjú jelent meg az égen,
aki felemelt kézzel szent verseket kántált, amelyek egyikét
Táhirih le is jegyezte könyvében. Mikor késôbb kezébe került a
Báb József szúrájáról kinyilatkoztatott magyarázata, felismerte
az álmában hallott verset, és azonnal elfogadta a Bábot, mint a
Megígértet.
18. Quddús.
Táhirih kivételével az Élô Betűinek mindegyike személyesen is
találkozott a Bábbal. Táhirih, meghallván, hogy testvérének férje
hamarosan elutazik, egy levelet bízott rá, hogy adja át a
Megígértnek, Akivel biztos volt benne, hogy találkozni fog. Sógora
végül valóban találkozott is a Bábbal, felismerte Őt, és átadta Neki
a levelet. A Báb azonnal az Élô Betűjének nyilvánította Táhirih-t.
Táhirih mindig tisztelte Siyyid Kázimet, még írt is neki, levelében
csodálva és igazolva tanításait. Siyyid Kázim válaszában Qurratu’l-
‘Ayn-nek (Szemeim vigaszának) nevezte ôt. Ettôl kezdve ezen a
néven ismerték. Bahá’u’lláh késôbb a Táhirih címet adományozta
neki, melynek jelentése „Tiszta”.
Közeledett a Báb Mekkába és Medinába való indulásának ideje.
Mullá Husayn arra számított, hogy majd ô kísérheti el erre a
küldetésre. De a Báb hívatta ôt, és közölte vele: Quddúst viszi
magával társul az útra, Mullá Husaynt pedig hátrahagyja, hogy
nézzen szembe az ellenségekkel, akik biztosan ellene fognak fordulni.
Megkérte továbbá, hogy utazzon el északra, Teheránba, adja át
37
Táhirih kézírása
38
az Üzenetet az embereknek, azoknak pedig, akiket késznek talál
arra, hogy meghallgassák, adja oda olvasni az írásokat, melyeket a
Bábtól korábban kapott, hogy ezek a Szent Szavak tán felrázzák
ôket tudatlanságukból. Elmondta Mullá Husaynnek, hogy
Teheránban egy titok rejtôzik, mely, mikor fény derül rá, végezetül
paradicsommá változtatja majd a Földet. Arról is biztosította Mullá
Husaynt, hogy míg be nem fejezi a rábízott magas küldetés
teljesítését, a haja szála sem fog meggörbülni, még ha az egész világ
fel is kel ellene.
A Báb utána Mullá ‘Alíy-i-Bastámít szólította maga elé, és szeretô
kedvességgel, jókedvűen beszélt vele. Arra kérte, menjen Najafba és
Karbilába, ahol nehéz megpróbáltatások és próbák várnak rá, de
maradjon a végsôkig szilárd. Elmondta neki, hogy ô lesz az elsô, aki
Isten Házából küldetésre indul, és szenvednie kell Isten kedvéért, de
semmi se tántorítsa el céljától. Ne rendítse meg hitét a papok és a
papság bármennyi zaklatása sem.
Mullá ‘Alí azonnal útnak indult, hogy feladatát teljesítse.
Shíráztól nem messze beérte egy ifjú, aki igen izgatott volt.
Könyörgött Mullá ‘Alínak, hadd tarthasson vele, és elmondta az
elôzô éjszakai álmát, amely erre indította. Álmában Ali imámot
látta, aki a híveket arra szólította, hogy induljanak el, és keressék
Azt, Aki szabadságleveleket oszt a népnek. Aki kap ilyet a kezébôl,
mondta az imám, megszabadul a szenvedéstôl. Mikor meghallotta
Ali imám szavait, otthagyta boltját a piacon, és odament, ahol látta,
hogy Mullá ‘Alí ilyeneket osztogat az embereknek. Osztogatás
közben valamit súgott az emberek fülébe, mire azok rémülten
menekültek tôle. Az ifjú, felébredvén, a boltjába ment. Amint errôl
az álomról elmélkedett, hirtelen megpillantotta Mullá ‘Alít, aki
ugyanazon a helyen haladt el, melyet az ifjú álmában látott. Követte,
és végül utol is érte. Mullá ‘Alí megpróbálta lebeszélni arról, hogy
vele tartson, de minél tovább próbálta, az ifjú annál csökönyösebben
ragaszkodott ahhoz, hogy vele mehessen, és elfogadhassa az új
Kinyilatkoztatást. Mullá ‘Alí végül feladta a dolgot, és rábízta magát
Isten Akaratára. Mikor az ifjú atyja meghallotta, hogy a fia
megszökött, elsápadt a dühtôl, és utánarohant, hogy utolérje. Az
apa fontos beosztást töltött be a kerületi kormányzatban és nagyon
felháborodott fia viselkedésén, de leginkább az mérgesítette, hogy
úgy gondolta, Mullá ‘Alí arra biztatja fiát, hogy hagyja ott a munkáját
és a családját, és tartson vele. A járókelôktôl kérdezôsködvén eredt
dühének két áldozata nyomába. Mikor utolérte ôket, a nála lévô
39
bottal kérdés vagy magyarázat követelése nélkül ádázul verni kezdte
Mullá ‘Alít. Bármennyire is bizonygatta az, hogy nem ô a hibás,
semmi hatása nem volt a feldühödött emberre, aki tovább verte ôt.
Egy idô után Mullá ‘Alí abbahagyta az ellenszegülést, mondván:
„Bizony mondom, túlélsz engem, és rá fogsz döbbenni az ártatlanságomra.
Nagy lesz majd akkor a lelkifurdalásod, és mély a
szomorúságod.” Csöndesen és bátran tűrte az ütéseket, míg végül
apa és fia ott nem hagyták.
Útban hazafelé a fiú elmondta a történteket atyjának, aki
megbánta, amit tett. Mullá ‘Alí ártatlansága szomorúsággal és
lelkifurdalással töltötte el, miként az elôre megjósolta. A fiú évekkel
késôbb vértanúságot szenvedett azért, mert elfogadta az új
Kinyilatkoztatást, az apa pedig Magán Bahá’u’lláh-n keresztül
ismerte fel az Igazságot.
Mullá ‘Alí rádöbbent, hogy milyen fájdalmas és tövises lesz az
ösvény, melyen járnia kell, ha ez az esemény a jövôt jelezte számára.
De Isten Akaratára bízta magát, és továbbment Najafba. Itt ellátogatott
egy találkozóra, melyet a város legkiemelkedôbb papja
vezetett, és hangosan hirdette a Megígért, a Báb eljövetelének hírét.
Elmondta, hogy ezen Ifjú bizonysága az Általa 48 órán belül
kinyilatkoztatott versek nagy száma, amely felért a Korán 23 év alatt
kinyilatkoztatott teljes terjedelmével. Álmuk beteljesedésének
üdvözlése helyett a vallási vezetôk csalónak bélyegezték Mullá ‘Alít
és kiüldözték a találkozóról, annak ellenére, hogy sokan voltak, akik
személyesen ismerték ôt, istenfélô természetét, ôszinteségét és
tanultságát. Végül bilincsbe verték, és a török kormány képviselôje
elé vitték. Bagdadba hurcolták, és ott bebörtönözték, majd az elöljárók
és kormányhivatalnokok elé idézték, és nyilvánosan
megvádolták, hogy elhagyta hitét, és megszegte az iszlám törvényeit.
A hírek szerint ugyanazon a napon Konstantinápolyba hurcolták, de
senki sem tudja, mi történt vele, mivel senki sem hallott többé felôle.
Mullá ‘Alí kiérdemelte a dicsôséget, hogy elsôként áldozza életét az
új Kinyilatkoztatásért.
Mullá ‘Alí távozását követôen a Báb az Élô minden egyes Betűjét
hívatta, és mindegyiküknek különleges utasítást és feladatot adott.
Emellett az alábbiakat mondta nekik: „Azért választattatok ki, hogy
Isten misztériumának letéteményesei legyetek. Feladatotok, hogy
Isten tulajdonságait felmutassátok, és tetteiteken és szavaitokon
keresztül példát mutassatok igazságosságának, erejének és dicsôségének
jeleirôl. Testetek minden tagjának tanúskodnia kell célotok
40
magasztosságáról, életetek feddhetetlenségérôl, hitetek valóságáról,
odaadástok magasztos jellegérôl. Gondolkozzatok el a szavakon,
melyeket Jézus intézett a tanítványaihoz, mikor elküldte ôket, hogy
hirdessék Isten Ügyét. Ilyen szavakkal parancsolta nékik, hogy álljanak
ki és teljesítsék be küldetésüket: »Olyanok vagytok, mint a tűz,
melyet az éj sötétjében a hegytetôn gyújtottak. Ragyogjon fényetek
az emberek szeme elôtt. Legyen jellemetek olyan tiszta és a világról
való lemondástok olyan fokú, hogy a Föld népei rajtatok keresztül
felismerhessék és közelebb kerülhessenek a mennyei Atyához, Ki a
tisztaság és kegyelem forrása. Mert senki nem látta az Atyát, Aki a
mennyben van. Nektek, szellemi gyermekeinek kell tetteitekkel
példát mutatnotok erényeirôl, és bizonyságot tenni dicsôségérôl.
Legyen a világtól való elfordulástok olyan erôs, hogy bármely
városba léptek is be Isten Ügyét hirdetni és tanítani, ne várjatok
annak népétôl köszönetet vagy elismerést. Sôt, mikor onnan elmentek,
verjétek le még a port is lábatokról. Miként beléptetek tisztán
és szennytôl mentesen, úgy is távozzatok abból a városból. Mert
bizony mondom néktek, mennyei Atyátok mindig veletek van és
vigyáz rátok.« Ó, Betűim! Bizony mondom, végtelenül magasztosabb
e Nap a régi idôk apostolainak napjainál. Tisztítsátok meg
szívetek a világi vágyaktól, és engedjétek, hogy angyali erények legyenek
díszeitek. A napok, mikor a tétlen ájtatoskodást
elegendônek tartották, végetértek. Eljött az idô, mikor semmi más
nem szárnyalhat fel a Legmagasabb trónusához, és semmi más nem
fogadtatik el Általa, mint a makulátlanul tiszta tettekkel alátámasztott
legtisztább szándék. Könyörögjetek az Úrhoz, Istenetekhez,
adja meg, hogy se múlékony törekvések, se földi ügyek, se világi
vonzódások ne szennyezzék be a rajtatok átáramló kegyelem
tisztaságát, és ne keserítsék meg annak édességét. Az eljövendô Nap
titka most még rejtve van. Sem szólni róla, sem felbecsülni nem
lehet. Azon a Napon az újszülött csecsemô kiválóbb lesz, mint
ennek a kornak a legbölcsebb és legtiszteltebb emberei, és azon
idôszak legalacsonyabb rangú és legtanulatlanabb emberei megértésben
meghaladják majd e korszak legékesszólóbb és legtanultabb
hittudósait. Széledjetek szét az ország széltében és hosszában, biztos
lábbal és megszentelt szívvel készítsétek elô az utat az Ő eljövetelére.
Ne figyelmezzetek gyengeségtekre és törékenységtekre, hanem
szegezzétek pillantásotokat az Úr, Istenetek, a Mindenható
legyôzhetetlen erejére. Nem tette-é Ő képessé Mózest, Kinek egyetlen
fegyvere és társa pálcája volt, arra, hogy eleméssze a fáraót és
41
annak seregét? Nem magasztalta-é fel Jézust, Aki szegény és alacsonyrendű
volt a zsidó nép egész ereje ellenében? Nem vetette-é
alá Arábia barbár és harcos törzseit Mohamed szent és lélekformáló
törvényének? Álljatok ki az Ő nevében, helyezzétek bizalmatokat
teljességgel Őbelé, és legyetek biztosak a végsô gyôzelemben.”
Ilyen szavakkal indította útnak ôket küldetésükre. Tizennégyen
indultak el másnap hajnalban Shírázból, eltökélten, hogy teljesítsék
Szerettük utasításait. Csak Mullá Husayn, az elsô Betű, és Quddús,
az utolsó maradt hátra.
Amint közelgett az idô, hogy útra keljen Mekkába és Medinába,
a Báb magához hívatta Mullá Husaynt. Kérte, ne szomorkodjon,
hogy nem ôt választotta kísérôül, mert abba a városba küldi, ahol
egy páratlan szentség titka rejtezik. A Báb kifejezte abbéli reményét,
hogy Mullá Husayn Isten segítségével képes lesz megszabadítani a
habozókat kétségeiktôl, és megtisztítani a gonoszok elméjét. Arra
kérte, látogasson el bizonyos városokba, és onnan menjen tovább
Irakba, ahol további utasításokat fog kapni. Maga a Báb Quddús és
etióp szolgájának társaságában Mekkába és Medinába indul. Onnan
Karbilán keresztül tér vissza, ahol vagy találkozik Mullá Husaynnel,
vagy arra fogja kérni, hogy csatlakozzon Hozzá Shírázban. Az alábbi
lélekindító szavakkal búcsúzott el Mullá Husayntôl: „Az erô
lényege lakozik most benned, és válogatott angyalainak csapata
kering körülötted. Az Ő Mindenható karjai körülölelnek majd, és
csalhatatlan Lelke fogja lépteidet mindvégig irányítani. Aki téged
szeret, Istent szereti; és aki szembeszáll veled, Istennel száll az szembe.
Aki barátkozik veled, azzal Isten is barátkozni fog; és aki visszautasít
téged, azt Isten is vissza fogja utasítani.”
42
IV. FEJEZET
MULLÁ HUSAYN ÚTJA TEHERÁNBA
MULLÁ
városába. Útja során mindenkinek hirdette az Üzenetet, amit
Husayn a Báb szavaitól megerôsítve ért Isfahán
a Szeretett bízott rá. Isfahánban teljesítette a korábban Siyyid Kázim
által rábízott feladatot, és közvetítette a tudós Siyyid Muhammad
Báqir üzenetét. A bölcs ember késôbb elhunyt és fia lépett
nyomdokaiba. Azok a tanítványok, akik Mullá Husayn elsô látogatása
során, Siyyid Muhammad Báqir jelenlétében nem tudtak
ellene áskálódni, most a Siyyid fiának szemében igyekeztek lejáratni
ôt. Arról panaszkodtak neki, hogy korábban azért nem fordultak
szembe Mullá Husaynnel, mert Siyyid Muhammad fölékerekedett,
most azonban még eretnekebb gondolatokkal lép fel, és azt állítja,
hogy Annak eljövetelét hirdeti, Aki egy Isten által sugallt Könyv Feltárója,
mely nyelvezetében és lelkiségében a Koránnal vetekszik.
Vezetôjük megrótta ezeket az igaztalan embereket és emlékeztette
ôket arra, hogy apja műveltebb és nagyhírűbb volt nála, mégis meg
volt gyôzôdve Mullá Husayn szavainak igazságáról, miként mondhatna
hát ô bármit is. Mivel a tanítványok belátták, hogy nem érik el
célukat, egy másik vallási vezetôhöz fordultak, aki szintén megrótta
ôket. Késôbb arra gondoltak, meg tudják gyôzni Manúchihr Khánt,
a város kormányzóját, ô azonban megkérte ôket, hogy ne zavarják
meg a város békéjét és nyugalmát, inkább hagyják ezeket a kérdéseket
a tanult papokra. Mullá Husayn ezután zavartalanul folytathatta
feladata véghezvitelét.
Isfahán művelt lakói közül néhányan elfogadták a Báb Ügyét.
Közöttük volt Munírih Khánum, ‘Abdu’l-Bahá késôbbi feleségének
apja, és egy másik jámbor ember, akinek Bahá’u’lláh késôbb az
Ismu’lláhu’l-Asdaq nevet adta. Ő Siyyid Kázim tanítványa volt, aki
már öt éve Isfahánban tartózkodott, hogy az Új Kinyilatkoztatást
elôkészítse. Amikor megtudta, hogy Mullá Husayn a városban van
és az Új Üzenetet hirdeti, hozzá sietett és megkérdezte tôle, hogy ki
a megjövendölt Megnyilvánulás és mi a neve. Mullá Husayn erre
43
nem adott választ, és közölte, hogy ennek feltárása megtiltatott.
Erre Ismu’lláhu’l visszavonult imádkozni és meditálni. Miközben
meditált, hirtelen egy Ifjú képe jelent meg elôtte, Akit Karbilában
látott imádkozni. A látomásban az Ifjú Ismu’lláhu’lra mosolygott,
amikor pedig az a lábaihoz akarta vetni magát, az arckép váratlanul
eltűnt. Ismu’lláhu’l örömteli arccal Mullá Husaynhez sietett, akit
nagyon boldoggá tett, hogy Ismu’lláhu’l elérte vágyakozása Tárgyát.
Kirmánba és Shírázba küldte az Üzenettel, ahol találkozhat
Szeretettükkel.
Mullá Husayn Isfahánból Káshán és Qum érintésével érkezett
Teheránba, útja során pedig – a Báb utasításainak megfelelôen –,
ahol csak járt és akivel csak találkozott, mindenkinek hirdette az
Üzenetet. Teheránban felvette a kapcsolatot Shaykh Ahmad
tanítványainak vezetôjével, ez a férfi azonban nem tudta befogadni
a Mullá Husayn által közvetített Üzenetet, éppen ellenkezôleg,
azzal vádolta Mullá Husaynt, hogy tévútra akarja vinni Shaykh
Ahmad követôit.
Teheráni tartózkodása során Mullá Husayn minden nap hajnalban
hagyta el szállását, és csak órákkal napnyugta után tért vissza
szobájába, ahol a következô reggelig maradt. A Mullá Husayn által
közvetített Igazságot elutasító fôpap kedvenc tanítványai között volt
Shaykh Ahmad és Siyyid Kázim egy odaadó tisztelôje. Ez az ifjú
véletlenül tanúja volt tanítója és Mullá Husayn beszélgetésének, s
mivel lebilincselte Mullá Husayn személyisége, mélyen bántotta
tanítója udvariatlan és gôgös viselkedése. Aznap este elment Mullá
Husayn szállására és kiöntötte neki szívét. Befogadta a Báb
Üzenetét, pedig tudta, hogy ezzel felbôszíti tanítóját, de nem tudott
elfordulni az Igazságtól. Mullá Husayn néhány kérdést tett fel neki
a személyét illetôen, és amikor kiderült, hogy a fiatalember a
Teherán melletti Núrból származott, Mullá Husayn érdeklôdôtt,
hogy a jellemérôl és bölcsességérôl híres Mírzá Buzurg családjából
él-e ott valaki. A fiatalember válasza mosolyt csalt Mullá Husayn
arcára, mivel kiderült, hogy Mírzá Buzurg legidôsebb fia ott éli erényes
és szeretetteljes életét, mellyel egy nemes atya méltó udódává
lett. Fô tevékenysége a szegények és vigasztalanok támogatása,
valamint az éhezôk táplálása volt. Neve Husayn ‘Alí, kora pedig 28
év volt. Mullá Husayn kíváncsian faggatta az ifjút, és úgy tűnt, hogy
minden válasz nagy megelégedéssel tölti el. Amikor azt kérdezte,
hogy a fiatalember ismeri-e ezt a Személyt, a válasz igenlô volt.
Ekkor Mullá Husayn egy ruhába csavart tekercset adott át neki,
44
azzal a kéréssel, hogy azt a másnap hajnali órákban adja át a
Személynek, Aki nem más volt, mint Bahá’u’lláh. A fiatal tanítvány
vállalta a feladat teljesítését.
A Bahá’u’lláh-val történt találkozást nagyon érzékletesen írja le
saját szavaival a fiatal tanítvány: „Amikor megközelítettem
Bahá’u’lláh házát, felismertem testvérét Mírzá Músát, aki a
kapunál állt, és akivel közöltem látogatási szándékomat. Ő bement
a házba és rövidesen egy üdvözlô üzenettel tért vissza. Bevezetett az
Ő közelébe, majd átadtam Mírzá Músának a tekercset, aki azt
Bahá’u’lláh elé helyezte és mindkettônket hellyel kínált. Miután
kibontotta a tekercset, egy pillantást vetett annak tartalmára, majd
hangosan olvasni kezdte annak bizonyos bekezdéseit. Elbűvölten
ültem és hallgattam az Ő hangját, és annak édes dallamát. Egy
oldalt olvasott fel a tekercsbôl, majd a testvéréhez fordult és így
szólt: »Músá, mit mondasz minderrôl? Bizony Én azt mondom,
bárki, aki hisz a Koránban, elismeri annak Isteni Eredetét, és
hacsak egy pillanatra is habozik elismerni, hogy ezek a lelkesítô
szavak ugyanolyan megújító erôvel vannak felruházva, bizonyosan
tévesen ítélkezik, és messzire kerül az Igazság ösvényétôl.« Többet
nem mondott. Elbocsátott a színe elôl, és megbízott, hogy vigyek
Tôle ajándékot Mullá Husaynnek, egy orosz süvegcukrot és egy
csomag teát, és hogy tolmácsoljam szeretetének és nagyrabecsülésének
kifejezését.
Örömmel telve siettem vissza Mullá Husaynhez s átadtam
Bahá’u’lláh üzenetét és ajándékát. Micsoda kitörô örömmel és
ujjongással fogadta azokat! Szavakkal nem is lehet megragadni
túláradó érzéseit. Felemelkedett, lehajtott fejjel fogadta az ajándékot
és buzgón megcsókolta. Ezután megragadta karom, megcsókolta
szemeimet és a következôket mondta: »Hôn szeretett barátom!
Imádkozom azért, hogy miként te megörvendeztetted a szívem,
Isten örök boldogságot adjon neked és töltse meg szíved el
nem múló örömmel.«”
Az ifjút lenyűgözte Mullá Husayn viselkedése, és csodálkozott
azon, hogy miért ragadták magukkal ôt Bahá’u’lláh ajándékai, hiszen
a fény és pompa minden formája pusztán jelentéktelen apróságnak
tűnt a szemében.
Mielôtt Mullá Husayn elhagyta Teheránt, elbúcsúzott tôle és ezt
mondta neki: „Senkinek se említsd mindazt, amit hallottál és tapasztaltál.
Maradjon ez a te bensôd rejtett titka. Ne híreszteld az Ő nevét
azoknak, akik irigylik az Ő helyzetét, és csak bajt okoznának Neki.
45
Amikor meditálsz, imádkozz azért, hogy a Mindenható védelmezze
Őt, és hogy Általa Isten felemelje az elnyomottakat, gazdagítsa a
szegényeket, és felkarolja az elesetteket. A dolgok titkai rejtve
vannak szemeink elôl. A mi kötelességünk, hogy hirdessük az Új
Nap hívását és terjesszük ezt az Isteni Üzenetet az emberek között.
Ebben a városban sok lélek fogja vérét áldozni ezen az ösvényen. Ez
a vér Isten Fáját fogja öntözni, elôsegíti annak növekedését, és hogy
árnyat nyújtson majd az emberiségnek.”
46
V. FEJEZET
BAHÁ’U’LLÁH ÚTJA MÁZINDARÁNBA ÉS MULLÁ HUSAYN
UTAZÁSA KHURÁSÁNBA
ABÁB
földjét, Núr kerületet. Abban az idôben a helyi fôpap különkinyilatkoztatása
elôtt Bahá’u’lláh meglátogatta szülôlegesen
kiemelkedô szerepet töltött be, ezért tanítványai az iszlám
elismert tudósainak és tanítóinak tekintették magukat. Egy nap a
pap éppen a muszlim imámok írásainak egyes rejtélyes részleteit
vitatta meg több mint kétszáz tanítványával, amikor Bahá’u’lláh számos
követôje társaságában megjelent az épület közelében és hallgatni
kezdték a vitát. A pap az iszlám tanításainak metafizikai
nézôpontjait érintô kérdéseket tett fel. Senki nem tudta azonban
azokat megválaszolni, így Bahá’u’lláh szükségesnek érezte, hogy a
tanokat világosan elmagyarázza. A pap nagyon megharagudott tanítványaira,
és megszidta ôket, mivel az évek óta tartó tanítás ellenére
tudatlanok maradtak, míg egy ifjú, aki korábban nem részesült
iskolai képzésben, kiválóbbnak bizonyult náluk. Bahá’u’lláh távozása
után a pap két álmot látott, melyeket nagy jelentôségűeknek
vélt. Az elsô álomban nagy tömegben látta magát, amelyben mindenki
egy bizonyos házra mutatott, azt állítván róla, hogy a Kor Ura
lakik benne. Nagy örömmel indult a házhoz, és szeretett volna
találkozni Vele. Nagy meglepetésére nem engedték belépni,
mondván, a Megígért egy másik személlyel beszélget. Késôbb az
ôröktôl megtudta, hogy az illetô nem más, mint Bahá’u’lláh. A
második álomban egy olyan helyen találta magát, ahol sok láda volt,
mind Bahá’u’lláh-é, és mind tele csodálatos ékszerekkel kirakott
könyvekkel. Annyira lenyűgözte az ékszerek csillogása, hogy hirtelen
felriadt az álomból.
Amikor Bahá’u’lláh 1844-ben újra Núrba látogatott, a pap addigra
már elhunyt. Tanítványainak száma maroknyira fogyatkozott,
akik új vezetôjük segítségével igyekeztek elhunyt mesterük
tanításait terjeszteni. Bahá’u’lláh-t megérkezésekor számos
tisztségviselô és helyi elôkelôség fogadta nagy szeretettel és
tisztelettel. ôket elsôsorban a sahról és a bíróság működésérôl szóló
47
Bahá'u'lláh eredeti otthonának romjai és az odavezető út (Tákur,
Mázindarán)
48
hírek érdekelték. Bahá’u’lláh teljes közömbösséggel válaszolt ezekre
a kérdésekre, meggyôzô ékesszólással beszélt viszont az Új
Kinyilatkoztatásról, valamint azokról a felbecsülhetetlen
jótéteményekrôl, amelyeket az az ország számára adni fog. Hallgatóit
lenyűgözte, hogy milyen érdeklôdéssel fordul olyan kérdések
felé, melyekkel elsôsorban a mohamedán papok és teológusok foglalkoztak.
Érvelése józan és támadhatatlan volt, és mindenkit
megragadott alázatos személyisége és a múlandó dolgoktól való
elfordulása.
Senki nem szállt Vele vitába, kivéve nagybátyját. De mikor azok,
akik hallották az illetôt beszélni, el akarták hallgattatni, és bántalmazni
készültek, Bahá’u’lláh arra kérte ôket, hogy tegyenek le
szándékukról és hagyják Őt Isten Kezében. A nagybácsi sikertelenül
igyekezett a fôpap fejét telebeszélni hamisságokkal és elhitetni velük,
hogy Bahá’u’lláh egy varázsló, mágus, s ezért keményen fel kell
lépni Vele szemben. Bahá’u’lláh tanításainak hallgatói közül sokan
elszánták magukat, hogy terjesszék az Üzenetet Núr lakói körében,
és hogy hirdessék Bahá’u’lláh erényeit. A núri fôpap követôi igyekeztek
meggyôzni tanítójukat, hogy találkozzon Bahá’u’lláh-val és
vitassák meg az Új Kinyilatkoztatás természetét, azonban a pap
kitért a kérés elôl. Végül beleegyezett, hogy két kitűnô tanítványa
meglátogassa Bahá’u’lláh-t, hogy megismerhessék az általa hozott
Üzenet igazságát. A fôpap megígérte, hogy bármilyen következtetésre
is jutnak, ô elfogadja azt. Amikor a két tanítvány Bahá’u’lláh
szállásához ért, Ő éppen a Korán bevezetô fejezetének értelmezésével
volt elfoglalva. Mindketten figyelmesen hallgatták Bahá’u’lláh
meggyôzô és világos magyarázatát, mely mélyen megérintette ôket.
Egyikük nem tudta megállni, odament az ajtóhoz és engedelmes
tisztelettel megállt. Túláradó érzéseitôl remegni kezdett és szemei
megteltek könnyel. Társát arra kérte, hogy tekintsen állapotára,
térjen vissza tanítójukhoz, mondja meg neki, hogy ô soha többet
nem térhet vissza hozzá. A másik tanítvány is hasonlóan felkavaró
érzelmeket élt át, ezért megtagadta tanítóját és megfogadta, hogy
attól a pillanattól kezdve életét Bahá’u’lláh-nak, egyetlen és igazi
Mesterének szenteli.
A beszélgetés híre gyorsan elterjedt az egész környéken és sokan
fellelkesültek, hogy lássák Bahá’u’lláh-t. Valamennyi társadalmi osztály
képviselôi felkeresték, és sokan önként elfogadták az Ő Ügyét.
Látogatása Núrban jelentôs eredményeket hozott és nagyban segítette
az újonnan született Kinyilatkoztatás terjedését. Bahá’u’lláh alá-
49
zatos személyisége, varázslatos ékesszólása és megcáfolhatatlan érvei
meggyôzték a szíveket, és amikor távozott közülük, ôk folytatták az
Ügy tanítását. Sokan közülük komoly szenvedést, többen mártírhalált
is vállaltak Érte. Núr kerülete, melynek neve szó szerint „Fény”-t
jelent, elsôként hirdette Perzsia többi részének, hogy a mennyei gondviselés
Napcsillaga feltűnt, hogy bevilágítsa az egész országot.
Amikor Bahá’u’lláh kisgyermek volt, édesapja, aki miniszter volt,
látott egy álmot. Bahá’u’lláh egy végtelen óceánban úszott, testébôl
fény sugárzott a sötét vizekre. Haja szétterült a vízben, és számtalan
hal kapaszkodott minden egyes hajszálába. Amint úszott, a halak
követték. Hiába kapaszkodtak erôsen a hajába, egyetlen szála sem
hullott ki. Szabadon mozgott és a halak Vele tartottak. Az apa egy
tanult jövendômondót kért fel az álom értelmezésére. Mintha
mindezt már elôre tudta volna, a jós kijelentette, hogy a végtelen
óceán az emberek világát jelképezi és egyedül a Gyermek
rendelkezik felette hatalommal. Senki sem gátolhatja meg az Ő
fejlôdését. A halak a Föld lakóit jelentik, akik összegyűlnek
körülötte és követik, Ő pedig számíthat a Mindenható védelmére.
Miután a miniszter megtudta az álom jelentését, még nagyobb
figyelmet fordított Fiára.
Az iráni sah elsô minisztere, bár nem fért össze Bahá’u’lláh apjával,
mégis kezdetben a legnagyobb tisztelettel és elôzékenységgel
fordult Bahá’u’lláh felé. Még apja halála után is szeretetet tanúsított
Bahá’u’lláh irányába, meglátogatta Őt otthonában és úgy beszélt
Hozzá, mintha a saját fia lenne. De ôszinteségének hamarosan
komoly próbát kellett kiállnia. Bahá’u’lláh-nak volt egy nagyon szép
falusi birtoka, melyet egyszer látott a sah elsô minisztere, és elhatározta,
hogy megszerzi magának. Beszélt hát Bahá’u’lláh-val és kérte,
hogy adja el neki az ingatlant. Bahá’u’lláh azonban jelezte, hogy az
nem kizárólag az Övé, hanem többek közös tulajdonában van, és az
elsô miniszternek szüksége lesz a társak beleegyezésére is. Mivel az
elsô miniszter azt gondolta, hogy Bahá’u’lláh nem akarja neki eladni
a birtokot, utasítást adott, hogy az egész falut sajátítsák ki, ezért
Bahá’u’lláh sürgôsen megegyezett tulajdonostársaival és eladta az
ingatlant a sah lánytestvérének, aki megbízottjai révén megakadályozta,
hogy a területet kisajátítsák.
Ugyan az elsô miniszter kitartóan hangoztatta, hogy az övé a birtok,
azt a sah nem vette el testvérétôl, és utasította az elsô minisztert,
hogy mondjon le követelésérôl. Mivel számításait keresztülhúzták,
a miniszter minden úton-módon igyekezett rossz hírbe hozni
50
Bahá’u’lláh nevét, még azzal is megvádolta, hogy összeesküvést szô
ellene, mivel sokan gyűltek össze házánál, akiket megvendégelt.
Bahá’u’lláh a következôt válaszolta: „Áldott Isten! Vajon bűnös
szándékot forgat-e fejében az, aki szívének bôségébôl megosztja
kenyerét embertársaival?” Az elsô miniszter minden Bahá’u’lláh
elleni kísérlete kudarcot vallott.
Bahá’u’lláh-nak nem egyszer kellett alávetnie magát a körülötte
lévôk arroganciájának és mohóságának, gyakran éppen nagy
veszélyek közepette. Mindenkor félelem nélkül vitte sikerre az igazság
ügyét, és védelmezte a szegényeket, gyengéket és ártatlanokat.
Amikor a Báb búcsút intett tanítványainak, elôírta nekik, hogy
jegyezzék fel minden egyes hívô nevét, aki elfogadja a Hitet. Azt
kérte, hogy ezeket a listákat pecsételjék le, és küldjék el nagybátyjához
Shírázba, aki pedig gondoskodni fog arról, hogy eljussanak
Hozzá.
A Báb külön megkérte Mulla Husaynt, hogy küldjön neki írásbeli
beszámolót isfaháni, teheráni és khurásáni tevékenységérôl. Nem
csak azoknak a nevét kívánta tudni, akik elfogadták a Hitet, hanem
azokét is, akik elutasították az Igazságot. A Báb azt mondta, amíg a
beszámolót nem kapja meg, nem tud elindulni zarándokútjára.
Miután találkozott Bahá’u’lláh-val, Mullá Husayn Khurásánba
indult. A tartományban elsôként a legbölcsebb fôpap fogadta el a
Hitet, és sokan követték az ô példáját. Miután ilyen kitűnô és hívô
emberek támogatták, Mullá Husayn kapcsolatba lépett a Bábbal és
részletes beszámolót küldött isfaháni, kásháni és teheráni tartózkodásáról.
Aprólékosan beszámolt Bahá’u’lláh-val történt találkozásáról,
megemlítette khurásáni sikereit is, és elküldte azok nevét,
akik ôszinték és megbízhatóak. A Báb 1844 októberében kapta meg
a levelet, és azon az éjszakán csak Quddús volt vele, akivel megosztotta
a levél bizonyos részeinek tartalmát.
A Báb anyai nagybátyja a következôképpen írta le a jelenetet,
amikor a Báb megkapta Mullá Husayn levelét: „Azon az éjjelen az
öröm és boldogság olyan bizonyítékát láttam a Báb és Quddús
arcán, amit szinte képtelen vagyok leírni. Amint Ő (a Báb) olvasta
Mullá Husayn beszámolóját, Quddúshoz fordult, és megmutatva
neki a levél bizonyos részeit, elmagyarázta kitörô örömének okát.
Én a magam részérôl egyáltalán nem értettem meg a magyarázatot.”
Mullá Husayn levele, melyben leírta Bahá’u’lláh azonnali elfogadását,
és Núrban folytatott lelkes fáradozását, illetve a Hit
terjesztése terén elért sikereit, nagy örömmel és lelkesedéssel
51
töltötte el a Bábot. Biztos volt benne, hogy amennyiben bármilyen
módon zsarnoki ellenségei kezére kerülne, Ügye tovább él és
fejlôdik Bahá’u’lláh irányításával. Ez a meggyôzôdés megerôsítette
ôt, s attól a pillanattól fogva félelmei eltűntek és minden csapást
boldogan tűrt.
52
VI. FEJEZET
A BÁB ZARÁNDOKLATA ÉS VISSZATÉRÉSE SHÍRÁZBA
1saságában
844 októberében a Báb
– elhagyta Shírázt, és Mekkába, valamint Medinába, a
– Quddús és hűséges etióp szolgája tár-
Szent Zarándokhelyekre indult. Elôször Búshihrig mentek, ahol
hajóra szálltak és két hónap alatt értek Arábiába.
Az utazás tele volt viszontagságokkal. A nagy hullámok dobálták
a hajót, amitôl a fedélzeten lévô zarándokok nagyrésze tengeri beteg
lett. A Báb az úton folytatta az imák és Táblák diktálását
Quddúsnak, amikor sugalmazást érzett a kinyilatkoztatásra. A Báb
akkor is nyugodt maradt, amikor viharba kerültek és pánik tört ki a
fedélzeten. Vízkészleteik olyan szűkösek voltak, hogy citromlével
voltak kénytelen szomjukat enyhíteni. Mindezen keserű tapasztalatok
miatt a Báb Istenhez imádkozott, hogy az utazási körülmények
mihamarabb kedvezôbbé váljanak és a veszélyek megszűnjenek.
Rövid idôn belül a közlekedés minden területén nagy
átalakulás ment végbe, így azt az utat, ami a Bábnak két hónapjába
telt, ma már néhány nap alatt meg lehet tenni. A nyugati világ, mely
elsôként tapasztalta meg az ipari forradalom eredményeit, még
mindig nincs tudatában a hatalmas fejlôdés okának. A történelem
bizonyítja, hogy az év, mely elhozta a dicsôséges Kinyilatkoztatást,
olyan ipari és gazdasági forradalom tanúja is volt, mely példátlan az
emberiség korábbi történetében.
Miután a hajó megérkezett Jaddih-ba (Jeddába), a Báb
teveháton folytatta útját Mekka felé. A Báb hiába kérlelte többször
is Quddúst, ô nem akart tevére szállni, hanem boldogan gyalogolt és
vezette a teve kantárát, melyen a Báb utazott, s ügyet sem vetett a
nehéz és körülményes utazás fáradalmaira.
A mekkai szent helyeken a Báb elvégezte valamennyi szertartást
és a hôség ellenére sem vette le sem turbánját, sem köpönyegét,
ezzel is tisztelettel adózva a szent helyek elôtt. Utolsó mekkai
napján elment a Ka’bih-kôhöz (Kába-kô), ahol találkozott Mírzá
Muhíttal, Siyyid Kázim egyik tanítványával. A Báb odament hozzá
53
és kijelentette, hogy Ő a „Kapu”, melyen keresztül az emberek Isten
ismeretéhez eljuthatnak. Megmondta Mírzá Muhítnak, hogy bármit
kérdezhet, Ő pedig versekben fog válaszolni, hogy Ügyének igazságát
bizonyítsa. Mírzá Muhít azonban köteles lesz vagy feltétel nélkül
eleget tenni az Ő kérésének, vagy nyilvánosan elutasítani az Ügyet.
Ez a kihívás kellemetlen helyzetbe hozta Mírzá Muhítot, aki nem
tudta, mit tegyen. Remegni kezdett, és végül azt vallotta, hogy hisz
a Báb állításaiban. Biztosította hűségérôl a Bábot, és megígérte,
hogy szolgálni fogja az Ügyét.
A Báb pontosan ismerte ennek az embernek az igazi jellemét,
mégis hű maradt ígéretéhez. Megválaszolta Mírzá Muhit kérdéseit,
és elküldte neki azokat. Miután Mírzá Muhit távozott a Bábtól, burkolt
szembenállásba helyezkedett a Hittel. A Bábnak tett
valamennyi ígéretét megszegte, és késôbb néha még a Báb esküdt
ellenségeit is támogatta.
Amikor Bahá’u’lláh sok évvel késôbb Bagdadban tartózkodott,
Mírzá Muhit megkérdezte Őt, hogy titokban találkozhatnak-e.
Bahá’u’lláh válaszul egy ódát küldött neki, melyet a Sulaymáníyyih
hegyekben írt, teljes visszavonultságban, és amely így szólt: „Ha a Te
célod saját életed dédelgetése, ne gyere közelünkbe; ha azonban az
önfeláldozás szíved vágya, jöjj és hozz magaddal másokat is.”
Bahá’u’lláh jelezte, hogy csak akkor fogadja ôt, ha nyíltan jön el
hozzá. Mírzá Muhit nem jött el, hazatért és nem sokkal késôbb
meghalt.
A Báb befejezte a zarándokok szertartásait Mekkában, majd
levelet írt a mekkai seriffnek, melyben beszámolt küldetésérôl és
kérte, hogy fogadja azt szívébe. A seriff saját ügyeivel volt elfoglalva
és nem válaszolt.
Jónéhány évvel késôbb, 1850-51 körül egy barát zarándoklatra
ment és találkozott a seriffel, aki emlékezett arra, hogy egy Ifjú
1844-ben meglátogatta ôt és egy könyvet is adott neki, melyet
szívesen elfogadott, de csak jóval késôbb olvasott el. Amint azonban
elolvasta, megértette belôle, hogy Perzsiában Mohamed próféta egy
leszármazottja egy új üzenetet hozott és hirdette az eljövendô Úr
megjelenését. Az Ifjú nevét azonban már elfelejtette. A barát
elmondta neki, hogy mindez valóban így történt, a Báb a Próféta
leszármazottja és az Isteni Üzenet Hírnökének nevezte magát. Ő
olyan verseket nyilatkoztatott ki, melyek nyelvezete hasonló volt a
Koránéhoz és mindenféle rendű és rangú ember elfogadta az
Üzenetét és életüket áldozták az Ő ösvényén. Maga a Báb 1850. júli-
54
us 9-én halt mártírhalált Tabrízban. Mikor a seriff mindezt megtudta,
mélységesen felháborodott és megátkozta azokat, akik a
Bábot kivégezték.
A Báb 1845. január 10-én indult Mekkából Medinába. Amint a
város közelébe ért, felidézte mindazokat az eseményeket, melyek a
Prófétával történtek, Aki a városban élt és hunyt el. Megemlékezett
Shaykh Ahmadról is, aki az Ő Kinyilatkoztatásának hírnöke volt és
a Medinától nem messze fekvô Baqíban halt meg. Megjelentek
elôtte az Isteni Hit úttörôi és vértanúi, akik szintén a város falain
belül vannak eltemetve. Úgy tűnt, hogy beszél velük, és azt kéri,
hogy könyörögjenek Istenhez, minél hamarabb jöjjön el az Ő és
Quddús vértanúságának órája, amikor Isten ösvényén áldozzák fel
életüket.
A Báb befejezte zarándokútját, Jaddih-n keresztül visszatért
Búshihrba, ahol magához hívta Quddúst és közölte vele, hogy
néhány hónapos közös útjuk végéhez ért. Elválásuk után pedig csak
a következô világban találkozhatnak, ahol örök idôkig együtt maradnak
majd. Quddús azt is megtudta, hogy kínzás és kivégzés vár
rá, s az Úr nevében fog vértanúhalált halni. Azonban mindezek elôtt
abban a megtiszteltetésben lesz része, hogy találkozhat az Egyetlennel,
Aki a szeretetük és tiszteletük tárgya. A Báb elmondta, hogy
nem sokkal késôbb Ő maga is vértanúvá lesz, és követni fogja
Quddúst az örök birodalomba. A Báb búcsút intett Quddúsnak és
rábízta írását a „Hét Képesség”-rôl, melyre az Ügy új hívôinek
szükségük van, és elküldte ôt Shírázba, anyai nagybátyjához, Hájí
Mírzá Siyyid ‘Alíhoz.
Quddús Búshihrbôl azonnal Shírázba indult, ahol találkozott a
Báb nagybátyjával, aki a legnagyobb kedvességgel és vendégszeretettel
fogadta. Érdeklôdött a Báb egészsége felôl, Quddús
pedig beszélt neki az új Kinyilatkoztatásról.
Quddús igyekezetének köszönhetôen Hájí Mírzá Siyyid ‘Alí elfogadta
az Ügyet. Ő volt az elsô, aki Shírázban az Élô Betűi után a Báb
követôjévé vált. Nyíltan vállalta hitét és állhatatosan kitartott élete
végéig. Teheránban szenvedett vértanúhalált rendkívül hôsies
körülmények között.
Quddús ezután Ismu’lláhu’l-Asdaq-kal találkozott, akit Mullá
Husayn küldött korábban Shírázba. Átadta neki a „Hét Képesség”
egy példányát, melyben követelményként szerepelt, hogy a napi
muszlim imára szóló felhívásban említsék meg a Báb és Bahá’u’lláh
nevét. Ismu’lláh egy pillanatig sem habozott, a mecset szószékérôl
55
pontosan ezeket a szavakat hirdette ki. A gyülekezet jelenlévô
tagjai, számos hittudós és tanult ember mind elámult. Csodálkozásuk
azonban hamarosan haraggá változott, és Ismu’lláh, valamint az
utasításokat hozó Quddús ellen fordultak, majd a tartomány könyörtelen
és vakbuzgó kormányzója elé hurcolták ôket. Őt nagyon
bosszantotta, hogy mertek hinni a Bábban, Aki levélben fordult a
világ uralkodóihoz, hogy mondjanak le hatalmukról, mivel
megnyilvánult az igazi Király. A kormányzó ezer ostorcsapást rótt ki
rájuk. Elrendelte, hogy lyukasszák ki az orrukat, zsineget húzzanak
rajta keresztül és a zsinórnál fogva vezéssék végig ôket az utcán.
Senki nem állt ki az ügyük mellett, és senki sem kért kegyelmet
nekik. Egy szemtanú beszámolt a büntetés végrehajtásáról és rendkívüli
lelkierejükrôl, mely segített a szenvedést elviselni. A hajlott
korú Ismu’lláh-ról sokan úgy hitték, hogy nem fogja túlélni az elsô
ötven csapást, ezért a jelenlévôket lenyűgözte az a lelki nyugalom,
mellyel kilencszáz csapáson túl is eltűrte a megpróbáltatást. Arcán
mosoly fakadt, kezét szája elé emelte és teljesen közömbös maradt
a csapásokkal szemben. Késôbb, mikor arról faggatták, hogy miért
emelte a kezét szája elé, mosolyogva mondta, hogy az elsô hét csapás
különösen fájdalmas volt, azok után érzéketlenné vált és csodálkozott,
hogy vajon tényleg ô kapja-e a többi csapást. Ezért hát kezét
ajkai elé tartotta, hogy ne kezdjen el nevetni. Quddús hasonlóan
megszenvedett, és miután az ítéletet végrehajtották, halálbüntetés
terhe mellett felszólították ôket, hogy hagyják el Shírázt.
Perzsa földön ôk szenvedtek el elsôként8 üldöztetést a Hitért, míg
Perzsián kívül, Irakban Mullá ‘Alíy-i-Bastámínak volt ugyanez a sorsa.
A kormányzó haragját azonban mindez még nem csillapította le,
ezért egyenesen a Báb személye ellen fordult, és utasította katonáit,
hogy fogják el Őt. A Báb tisztában volt azzal, hogy mi következik,
ezért elhagyta Búshihrt, hogy a katonák serege elé menjen és feladja
Magát nekik. A sereg parancsnokát annyira lenyűgözte a Báb
magatartása, hogy elévetette magát és könyörgött Neki, hogy
szökjön el. A Báb ezt megtagadta és megnyugtatta ôt, hogy amíg az
Ő kijelölt órája el nem érkezik, a Földön senki nem árthat Neki, és
senki sem hiúsíthatja meg Isten tervét.
A Báb ezután kísérete elôtt Shírázba indult. Mire a városba értek,
teljes mértékben meggyôzte ôrzôit, akik tiszteletet és szeretetet
8 Az „Utazó elbeszélése“ – („Traveller’s Narrative”, 5.o.) szerint egy bizonyos
Mullá ’Alí Akbar-i-Ardistání velük együtt részese volt ennek az üldöztetésnek.
56
éreztek iránta. Shírázban nyomban a kormányzó rezidenciájához
vezették. A kormányzó rendkívül gôgös és sértô módon fogadta Őt,
és durva hangon intézett kérdéseket Hozzá, melyeket a Báb igen
udvariasan és barátságosan válaszolt meg.
Mindez feldühítette a kormányzót, aki megparancsolta egy szolgájának,
hogy üsse arcon a Bábot, amit olyan erôvel tett, hogy a Báb
turbánja leesett. A találkozáson jelen volt a shírázi fôpap, aki tiltakozott
a kormányzó magatartása ellen, és utasítást adott, hogy a turbánt
tegyék vissza. Kijelentette továbbá, hogy nagy hatással van rá a Báb és
további kérdéseket tett fel Neki. Miután a Báb közölte vele, hogy Ő
nem a megígért Megnyilvánulás képviselôje, és nem is közvetítô a
Megnyilvánulás és a hűségesek között, a fôpap elégedett volt a
válasszal. Felkérte a Bábot, hogy jelenjen meg a Vakíl mecsetben és
nyilvánosan tegye meg kijelentését, amit a Báb meg is ígért.
A Báb visszatérhetett shírázi otthonába, és zavartalanul tölthetett
némi idôt édesanyja, felesége és nagybátyjai társaságában. Eközben
néhány bajkeverô azt követelte a fôpaptól, hogy kérje meg a Bábot
ígérete nyilvános teljesítésére. A pap vonakodott ezt megtenni, rájött
azonban, hogy a felforgatók felbátorítanák a népet és a közbiztonság
is veszélybe kerülne, ezért arra kérte a Bábot, hogy a következô
pénteken jelenjen meg a Masjid-i-Vakílban. Így a következô pénteken
a napi ima idején a Báb anyai nagybátyja társaságában megjelent a
Masjid-i-Vakílban, ahol a fôpap a szószékre szólította és ezután a Báb
megtette kijelentését. A kedves és rokonszenves fôpap ezt követôen
azonnal megkérte a Bábot, hogy térjen vissza otthonába, mivel attól
tartott, hogy a gonosztevôk megtámadnák, ha tovább idôzne ott.
A Báb rövid ideig viszonylagos nyugalomban élhetett otthonában,
és 1845 márciusában megünnepelhette a kinyilatkoztatása utáni
elsô Naw-Rúzt.
A Masjid-i-Vakílban jelenlévôk közül sokakat megérintett a Báb
személyisége és magatartása, ezért késôbb maguk is az igazság
keresésére szegôdtek, és elfogadták a Kinyilatkoztatást. Egyikük a
fôpap unokaöccse volt, aki 1850-ben abban a megtiszteltetetésben
részesült, hogy találkozhatott Bahá’u’lláh-val. Híres volt becsületességérôl
és még a perzsa kormányzat is nagyra becsülte ôt. A többi
hívô is mindvégig hűséges maradt, és akadtak köztük olyanok, akik
életüket áldozták hitükért.
Ez a Naw-Rúz nem csupán a tavasz beköszöntét jelentette, hanem
Perzsia lelki megújulásának is jelképévé vált, és az új szellemiség
friss fuvallata az ország határain túl is szétáradt. Karbilában fel-
57
A Masjid-i-Vakíl mecset belseje és bejárata, valamint szószéke, amelyről a Báb
szózatot intézett az egybegyűltekhez
58
pezsdítette a barátok lelkét, akik a Báb visszatérését várták városukba.
Röviddel Naw-Rúz után a karbilái barátok üzenetet kaptak a
Bábtól, hogy induljanak el Isfahánba, és várják a hívását, hogy találkozhassanak
Vele Shírázban. Amint elindultak Isfahánba, Mullá
Husayn is csatlakozott hozzájuk. Isfahán külvárosába érve szétszóródtak,
hogy nagy tömegben való érkezésükkel nehogy gyanút ébresszenek
a város lakóiban. Érkezésük után néhány nappal hírt kaptak
a shírázi felbolydulásról, valamint arról, hogy senki sem léphet
kapcsolatba a Bábbal. Mullá Husayn a kedvezôtlen hírek ellenére
Shírázba indult, Hájí Mírzá Siyyid ‘Alíhoz, a Báb anyai nagybátyjához.
Miután tudomást szerzett Mullá Husayn érkezésérôl, a Báb
az éj leple alatt nagybátyja házába ment és találkozott Mullá
Husaynnel. Több éjszakán át találkoztak ily módon és hajnalig társalogtak.
Ezek után a Báb megengedte a városban várakozó barátoknak,
hogy elinduljanak Shírázba, de arra intette ôket, hogy a
legnagyobb óvatossággal lépjenek be a városba, az utazóknak fenntartott
szállásokra menjenek és fogadjanak el bármilyen munkát.
A Qazvínból származó Mullá ‘Abdu’l Karím egyike volt azon
szerencséseknek, akik Isfahánból Shírázba érkeztek és a Báb közelében
lehettek. Mindig is mélységes vágyat érzett arra, hogy elmélyedjen
az iszlám iratok tanulmányozásában és megfejtse azok titkait.
Még az üzletét is feladta, hogy elérje célját, és igyekezett az emberi
tudás minden ágát megismerni. Egy qazvíni kitűnô hittudós két év
alatt a sajátjával vetekedô magas szintre készítette fel, és kijelentette,
hogy alkalmas az iszlám Szent Írások magyarázatára. Mindez
azonban nem elégítette ki Mullá ‘Abdu’l Karím érdeklôdését, és továbbra
is sokat meditált és vizsgálta lelkiismeretét. Hosszas elmélkedések
után arra jutott, hogy még mindig az aggodalom és összezavarodottság
áldozata, és kétségek gyötrik. Az alázat túláradó érzése
lett úrrá rajta és megbocsátásért esdekelt Istenhez. Imádkozott, és
kérte, hogy szűnjenek meg kétségei és zavarodottsága, különös tekintettel
arra, milyen sok szektára bomlott az iszlám vallás. Egy éjjelen
gondolatai annyira magával ragadták, és oly keservesen sírt,
hogy szinte elveszítette eszméletét. Ekkor egy látomás jelent meg
elôtte, melyben egy siyyid9 öltözékű nemes személy egy fénylô arcú
gyülekezethez intézett beszédet. A Korán egy szent versét magyarázta.
Amint ‘Abdu’l Karím a siyyid lábaihoz akarta vetni a magát, a
kép váratlanul eltűnt a szeme elôl.
9 Siyyid: Mohamed próféta leszármazottja, akinek származása jelölésére joga van
zöld turbánt viselni. – a fordító.
59
Nyomban elment egy qazvíni rendkívüli szellemiségű emberhez
és elmondta neki látomását. Amikor leírta a siyyid személyiségét, az
ember elmosolyodott, és közölte, hogy az illetô Siyyid Kázim-i-
Rashtí, aki Karbilában tanítja a Hitet minden áldott nap. Mullá
‘Abdu’l Karím azonnal elment Karbilába és megkereste Siyyid
Kázímot. Ámulatba ejtette, hogy pontosan ugyanolyan környezetben
találta, mint ahogy a látomásban. A gyülekezet tagjainak,
akikhez beszélt, ugyanolyan csodálatos arcuk volt, és a Siyyid arca
azonos volt a látomásbeliével. A Koránból idézett rész is pontosan
egyezett a látomásában tapasztalttal. Attól fogva Mullá ‘Abdu’l
Karím Siyyid Kázim hűséges tanítványa lett, minden egyes
elôadásán részt vett. Siyyid Kázim minden beszélgetés végén utalt a
megígért Megnyilvánulásra. Elmondta követôinek, hogy a Megígért
az emberek között él, de személye csak Siyyid Kázim halála után
fedetik majd fel.
Siyyid Kázim utasította Mullá ‘Abdu’l Karímot, hogy térjen vissza
Qazvínba, foglalkozzon kereskedelemmel, és ne vegyen tudomást a
papok rosszindulatú ténykedésérôl, mivel senki nem árthat neki,
hiszen elrendeltetett, hogy találkozni fog a Megígérttel. Az
utasításnak megfelelôen elindult Qazvínba, ahol odaadóan és
könnyes szemmel imádkozott Istenhez, hogy megtudja, mikor jön el
a Siyyid Kázim által megjövendölt nap. 1840-ben, mely az 1255. év a
muszlim naptár szerint, egy éjjelen annyira elmélyült az imádságban,
hogy szinte önkívületi állapotba esett. Egy fehér madár jelent meg
elôtte, mely fölötte lebegett, majd leszállt egy fára és elbűvölô hangon
megszólalt: „A Megnyilvánulást keresed, ó, ‘Abdu’l Karím?
Íme, a 60. év!” A madár hirtelen eltűnt. A látomás emléke 1844-ig
kísérte ôt, mely az 1260. év a muszlim idôszámítás szerint, amikor
megtudta, hogy a történelmi kinyilatkoztatás megtörtént. Igyekezett
megismerni ezen hívás természetét, és Qazvínból Karbilába ment,
majd Shírázban a Báb színe elé ért. Amikor elôször találkozott a
Bábbal, Ő így szólt hozzá: „A Megnyilvánulást keresed, ó, ‘Abdu’l
Karím?” Mire ‘Abdu’l Karím azonnal a lábai elé vetette magát,
mivel rájött, hogy a madárról szóló álma valóra vált, amint ugyanazon
az elbűvölô hangon hallotta e szavakat.
Mullá ‘Abdu’l Karím késôbb Teheránba ment és idejét a Perzsa
Bayán átírásának szentelte.
Mullá Husayn és követôinek a Bábbal való találkozásaik híre
elterjedt Shíráz városában, és a lakók a városi rend és közbiztonság
feldúlásával fenyegettek, amennyiben a találkozókat folytatják.
60
Ezért a Báb arra kérte Mullá Husaynt, hogy térjen vissza
szülôföldjére, a többiek pedig Isfahánba.
A tanítványok utazása során a Hit új lendületet kapott, mivel
amerre csak jártak, beszéltek a Bábról és az isteni Kinyilatkoztatásról.
Az emberek tömegei és a vezetôk egyaránt tudomást szereztek a Bábról,
még Muhammad sah, a perzsa király is szükségét érezte, hogy
többet tudjon meg a Báb küldetésérôl. Ezért megbízta Siyyid Yahyáyi-
Dárábít10, legműveltebb és legékesebben szóló alattvalóját, hogy
beszéljen a Bábbal, és jelentésben számoljon be neki. Siyyid Yahyáyi-
Dárábí örömmel fogadta el a sah kérését, és nyomban Shírázba
indult, mert maga is meg akarta vizsgálni a Báb állításait.
Shírázba érkezvén, Siyyid Yahyáy-i-Dárábí felkereste a Báb anyai
nagybátyjának házát, ahol találkozott a Bábbal. Nagyon elôzékeny
modorban beszélt Vele, azonban két órán keresztül csak az iszlám
rejtélyes hagyományairól és jövendöléseirôl értekezett a Bábnak. A
Báb tömör, de világos válaszokat adott, amelyek azonnal kiváltották
Siyyid Yahyá csodálatát, és felsôbbrendűségi érzése is eltűnt. Amint
távozni készült, jelezte, hogy másnap visszatér, hogy még néhány
további kérdéssel fejezze be a tudakozódást. A másnapi beszélgetés
során Siyyid Yahyá azon kapta magát, hogy teljes egészében elfelejtette
a feltenni kívánt kérdéseket, ezért néhány lényegtelen kérdés
megvitatásába kezdett. Nagy meglepetésére azonban a Báb pontosan
megválaszolt mindent kérdést, amely átmenetileg kiment a
fejébôl. A harmadik beszélgetés során elhatározta, hogy ha a Báb
kérés nélkül kinyilatkoztatja a Korán egy bizonyos részletét és a
meglévô magyarázatoktól lényegesen eltérô és egyedi magyarázatot
fűz hozzá, ő azonnal elfogadja az Ügyét. A következô találkozáskor
megmagyarázhatatlan félelem kerítette hatalmába és remegni kezdett.
A Báb mosolyogva leültette, és így szólt hozzá: „Ha én a Korán
egy bizonyos részének magyarázatát felfedem számodra, elfogadod,
hogy a Szavaim az Isteni Lélektôl születtek?” Siyyid Yahyá
könnyekre fakadt. Ezután a Báb elkezdte magyarázni azt a bizonyos
Korán idézetet, melyre Siyyid Yahyá gondolt. Néhány órán belül a
Báb nem kevesebb, mint kétezer versben foglalta össze magyará-
10 Siyyid Yahyáy-i-Dárábi-ról ‘Abdu’l-Bahá a következőket mondta: „Ez a figyelemreméltó
férfiú, ez a nemes lélek mintegy harmincezer hagyományt tudott fejből
és mindenféle rangú emberek nagyra becsülték. Nagy hírnévre tett szert egész
Perzsiában, és tekintélyét, valamint műveltségét széles körben teljességgel elismerték.”
(A perzsiai vértanúságokkal kapcsolatos kéziratokból.)
61
zatát. Olyan elbűvölô hangon olvasta fel a szöveget, hogy Siyyid
Yahyá teljesen el volt ragadtatva. Miután befejezték a munkát, a
Báb magára hagyta Siyyid Yahyát és Mullá ‘Abdu’l Karímot, hogy az
összes hagyományt ellenôrizzék a szövegben. Ez a feladat három
napba telt, és a végére Siyyid Yahyá annyira bizonyos volt a Báb
Rangjában, hogy semmilyen földi erô sem tudta volna megdönteni
hitét, így azonnal megírta az iráni sahnak, hogy hisz a Báb
Kinyilatkoztatásának igazságában, és útra kelt, hogy Perzsia-szerte
minden útjába kerülônek hirdesse a Báb Üzenetét.
Egy másik igen művelt hittudós is felkarolta az Ügyet, akit a Báb
Hujjatnak nevezett. Ő híres volt független és eredeti gondolkodásmódjáról.
Nem volt tekintettel a papság vezetôire, és habozás nélkül
leleplezte ôket, illetve bűnös üzelmeiket. A viták során bármikor
képes volt ôket elhallgattatni, és azok kénytelenek voltak elismerni
a tekintélyét.
Amint meghallotta a shírázi hívószót, megbízta egy tanítványát,
hogy azonnal menjen el Shírázba és döntsön a Kinyilatkoztatás igazságáról.
Megkérte, hogy alaposan nézzen körül és számoljon be
mesterének. A tanítvány azonnal megérezte a Báb befolyásának erejét,
negyven napig maradt Shírázban és megismerkedett a Hit alapelveivel.
Ezután búcsút vett a Bábtól és visszatért Hujjathoz
Zanjánba. Mikor megérkezett Zanjánba, Hujjat éppen a város fôpapjaival
tanácskozott, és rögtön megkérdezte, hogy elfogadta vagy
elutasította a Kinyilatkoztatást. A tanítvány egyenesen odament
hozzá és letette az írást, melyet a Bábtól hozott magával. Hujjat elolvasta
az elsô oldalt, leborult a földre és fennhangon kijelentette:
„Tanúsítom, hogy a szavak, melyeket olvastam, ugyanazon forrásból
erednek, mint a Korán. Aki felismerte ama Szent Könyv igazságát,
el kell ismerje eme szavak isteni eredetét és alá kell vetnie magát az
Írójuk által emlékezetbe vésett tanoknak.”
Ez idô alatt a Shírázból elűzött Quddús és Ismu’lláh néhány napig
együtt utazott, majd elváltak útjaik. Quddús Kirmán felé indult,
Ismu’lláh pedig Yazdba. Kirmánban a fôpapok mesterkedései ellenére
Quddús egy ideig elidôzhetett, mivel egy elôkelô polgár
védelme alatt állt, aki az Üzenetet is befogadta, majd számos más
várost érintve Teheránba ért, ahol Bahá’u’lláh közelében lehetett.
Áqáy-i-Kalím, Bahá’u’lláh testvére a következôképp jellemezte
Quddúst: „Még a legfelületesebb szemlélôt is megragadta személyiségének
varázsa, elôzékenysége, és méltóságteljes viselkedése. A
tisztaság és jóindulat igazi megtestesülésének tűnt számunkra.”
62
Teheráni tartózkodása után Quddús szülôvárosába, Bárfurúshba
ment, atyja otthonába. Itt két esztendôt töltött családjának szeretetteljes
körében. Mostohaanyja nagyon szerette volna, ha megházasodik,
s mikor egyszer erre ösztökélte, Quddús így felelt: „Még nem jött
el az én esküvôm napja, mely elmondhatatlanul dicsôséges lesz. Nem
e ház falain belül fogom mennyegzômet és vágyaim beteljesedését
ünnepelni, hanem a szabadban, a mennyei égbolt alatt, a Sabzih-Maydán
közepén, a sokadalom szeme láttára.” Három évvel késôbb, amikor
Quddús vértanúságot szenvedett a Sabzih-Maydánban, mostohaanyjának
eszébe jutottak látnoki szavai. Quddús szülôvárosában maradt,
amíg Mullá Husaynnel együtt Khurásánba nem indultak.
Míg Siyyid Yahyá, aki a Bábtól a Vahíd nevet kapta, Shírázban volt,
egy másik tiszta lélek, bizonyos Hájí Siyyid Javád érkezett oda, aki a
Báb színe elé járult. A Báb írt egy Táblát Vahíd és Siyyid Javád
számára, melyben odaadásukat és hitbeli rendíthetelenségüket magasztalta.
Siyyid Javád a Bábot gyermekkora óta ismerte, és abban a
megtiszteltetésben is része volt, hogy Bagdadban találkozott
Bahá’u’lláh-val, amikor pedig Bahá’u’lláh-t Drinápolyba száműzték,
ô hajlott kora miatt visszatért Perzsiába. A perzsa sah egyszer találkozott
vele Teheránban, s lenyűgözte udvariassága és viselkedésének
méltósága, ezért leszidta szolgálóit, amikor azok becsmérelni akarták
ôt. Hájí Siyyid Javád utolsó napjait Kirmánban töltötte és soha nem
ingott meg hitében.
A Báb kinyilatkozása utáni második Naw-Rúz 1846-ban viszonylagos
békében és nyugalomban telt a Báb számára Shírázban. Ez
kedvezô alkalmat adott arra, hogy valamennyi vagyontárgyát és ingóságát
feleségére és anyjára hagyja. Az anya kezdetben nem ismerte fel
Fia Küldetésének nagyszerűségét. Bahá’u’lláh kérte meg Siyyid
Javádot és egy másik hívô feleségét, akik mindketten jól ismerték a
Báb anyját, hogy mutassák be neki a Hit alapelveit és ismertessék fel
vele Fia Kinyilatkoztatásának igazságát. Ő elfogadta a Hitet és halála
napjáig tudatában volt annak a bôkezű jótéteménynek, melyben a
Mindenható ôt részesítette.
A Báb felesége már a legkorábbi kezdetektôl elfogadta a Báb Állását.
A korabeli asszonyok közül Táhirih kivételével senki sem múlta
ôt felül szívbôl jövô odaadásában. A Báb bizalmasan közölte vele az
Ő késôbbi szenvedéseit és az Ügy jövôbeli eseményeit. Azonban arra
kérte ôt, hogy mindezt senkinek se árulja el, és a megpróbáltatások
idején is legyen türelemmel. Elmondott neki egy különleges imát,
hogy a nehézségek között támaszául szolgáljon. „A zavarodottság
63
óráján – szólt hozzá – mondd el ezt az imát, mielôtt aludni térnél. Én
Magam fogok elôtted megjelenni, és elűzöm aggodalmad.” A Báb
felesége 1882-ig élt és mindvégig biztosan hitt Férje Ügyének igazságában.
Miután elintézte ügyeit, a Báb átköltözött nagybátyja otthonába.
Megkérte Shírázban tartózkodó tanítványait, hogy menjenek
Isfahánba és várjanak az Ő további utasításaira.
Eközben a shírázi kormányzó minden igyekezetével azon volt,
hogy újabb kínos helyzetbe hozza a Bábot. Nem tudott megbékélni a
gondolattal, hogy a Báb viszonylagos nyugalmat élvez, ezért minden
lépését figyeltette, hogy a legkisebb lehetôséget is megragadja
zaklatására. Tudomására jutott, hogy sokan keresik fel Őt és élvezik
közelségét. A kormányzót nagyon bosszantotta ez a szabadság, ezért
magához hivatta a város rendôrfônökét és megparancsolta, hogy
másszanak át a Báb nagybátyjának házát védô falon, a házban pedig
tartóztassák le a Bábot és vele együtt mindenkit, aki a környezetében
található, majd vigyék ôket a kormányzó palotájához. Megesküdött
rá, hogy még azon az éjjelen kivégzi a Bábot. A rendôrfônök elindult,
hogy végrehajtsa a parancsokat. A Bábot nagybátyja és egy tanítványa
körében találta, aki késôbb vértanúvá lett. Letartóztatta ôket, és elindult
velük a kormányzóhoz. A Báb ekkor a Korán egy versét ismételgette:
„Amivel ôket fenyegetik, az reggel jön el. Nem közeledik-é a
reggel?”
Amikor a piactérre értek, nagy zűrzavar fogadta ôket. Az emberek
menekültek a városból, és minden irányból nagy siránkozás és jajveszékelés
hallatszott. Kiderült, hogy a városban az éjszaka kolerajárvány
ütötte fel a fejét, és sokakat már le is gyôzött a kór. Akik
még nem fertôzôdtek meg, elhagyták otthonaikat, és Istenhez könyörögtek
kegyelemért.
A rendôrfônök megtudta, hogy maga a kormányzó is egy Shíráz
melletti kertbe vonult vissza, így a tiszt úgy döntött, hogy a Bábot elviszi
a saját házába. Mikor odaértek, a fiát súlyos betegen fekve találták,
és már lemondtak arról, hogy túléli a betegséget. Ekkor a rendôrfônök
hirtelen a Báb lábai elé vetette magát és bocsánatért könyörgött.
Állította, hogy azonnal feladja munkáját és soha többé nem
cselekszik ilyen gonoszat. Esdekelt a Bábnak, hogy gyógyítsa meg a
fiát. A Báb figyelmesen meghallgatta óhaját, és segített a fiúnak meggyógyulni.
A rendôrfônök részletes levelet írt a kormányzónak, kérve a Báb
szabadon bocsátását. Utóbbit annyira megrémítették a shírázi esemé-
64
nyek, hogy szabadon engedte a Bábot és nem korlátozta szabad
mozgásában. Amikor az eset híre a sah fülébe jutott, rendelkezett
arról, hogy a kormányzót függesszék fel állásából, aki késôbb alantas
és nyomorult körülmények között halt meg, és még a napi betevôre
valót sem tudta elôteremteni.
Amikor a Báb elhagyni készült Shírázt, búcsút intett családjának,
és így szólt nagybátyjához: „Újra találkozni fogunk az azerbajdzsáni
hegyekben, ahonnan elküldelek majd, hogy megszerezd a
mártíromság koronáját. Magam is követni foglak egy tanítványommal
együtt, és csatlakozunk hozzád az örökkévalóság birodalmában.”
65
Manúchihr Khán, Isfahán kormányzója
66
VII. FEJEZET
A BÁB ISFAHÁNI ÉS KÁSHÁNI TARTÓZKODÁSA
Aírt a kerület kormányzójának, Manúch
BÁB Shírázból Isfahánba indult. Ahogy közeledett a városhoz,
ihr Khánnak, és afelôl érdeklôdött,
hol rendeli el szállását isfaháni tartózkodása idejére. A
levél csodálatos nyelvezete és szívélyessége annyira meghatotta
Manúchihr Khánt, hogy megkérte a helyi fôpapot, hogy a Bábot saját
házában lássa vendégül, a fôpap pedig nagy szeretettel fogadta Őt.
A Báb személyisége és viselkedésének varázsa hamarosan
teljesen rabul ejtette a fôpapot, aki elhalmozta Őt figyelmességével.
Ahogy a Báb a városban járt-kelt, az emberek is buzgó híveivé
váltak. Egy napon, amikor a pap-hittudósok gyűlést tartottak,
Manúchihr Khán is meglátogatta a Bábot. Ezen alkalomból a
kormányzó felkérte Őt a Korán egyik versének magyarázatára. A
Báb megkérdezte, hogy szóban vagy írásban kéri-e a választ, mire ô
az írott mellett döntött, hogy az eljövendô nemzedékeknek is javára
szolgálhasson. Két órán belül a Báb egy olyan rendkívüli értekezést
vetett papírra, melynek nagyszerűségét minden jelenlévô elismerte.
Magyarázatában kitért a következô Megnyilvánulás eljövetelére és
Husszein imám visszatérésére. Kijelentései erejének Manúchihr
Khán sem tudott ellenállni, és ünnepélyesen kijelentette, hogy hisz
az isteni hatalomban, amellyel a Báb felruháztatott.
A Báb nagy népszerűsége azonban irigységet és féltékenységet
váltott ki néhány papból, akik titokban beszámoltak Muhammad sah
nagyvezírének a Báb szabadonlétérôl és elismertségérôl. A vezír féltékeny
volt Manúchihr Khánra, aki a sah bizalmát élvezte, és rájött,
hogy kényes helyzetbe kerülne, ha a kormányzó megszervezné a Báb
és a sah találkozását. A sah a Báb hatása alá kerülne, és ezáltal az ô
saját befolyása forogna veszélyben. Ezért egy határozott hangú
levelet írt a fôpapnak, szemére vetve, hogy barátságba került a Bábbal,
Aki szerinte egy iszlámellenes szervezkedés vezetôje volt. A
fôpap nem volt hajlandó változtatni a Báb iránt tanúsított
magatartásán, ám igyekezett ritkábban felkeresni Őt.
67
Amint a kormányzó minderrôl tudomást szerzett, vendégül hívta
házába a Bábot. Mielôtt a Báb átköltözött Manúchihr Khán házába,
Mírzá Ibráhím, a fôpap egyik barátja, és az akkoriban kilenc illetve
tizenegy éves „Mártírok Királya” és „Mártírok Szerette” apja fogadást
adott a Báb tiszteletére. A házigazda ezen az estén
tisztelettudóan odament a Bábhoz, és elmondta, hogy a testvérének
nincs gyermeke, ezért az Ő segítségéért könyörög, hogy szíve vágya
beteljesülhessen. A Báb kivette a neki felszolgált étel egy részét,
átnyújtotta a házigazdának, és azt kérte, hogy a testvére és a felesége
is egyen belôle, és a kívánságuk beteljesül. A feleség pontosan
kilenc hónapra rá egy lánygyermeknek, Munírih Khánumnak adott
életet, aki késôbb ‘Abdul’l-Bahá felesége lett.
Mivel a Bábot folyamatosan nagy tisztelet övezte és növekedett a
befolyása az emberekre, a papok végül úgy döntöttek, hogy csak
halálra ítélése révén tudják helyreállítani hatalmukat. Ezért kettô
kivételével mindnyájan aláírták a halálos ítéletet kimondó határozatot.
A fôpap nem hagyta jóvá a halálos ítéletet, de kijelentette, hogy
a Báb nincs értelmi képességei és ítélôképessége birtokában.
Amikor a kormányzó értesült errôl a határozatról, azonnal lépéseket
tett fiatal Vendége életének megmentésére. Egy titkos paranccsal
elintézte, hogy a Bábot katonai kísérettel szállítsák el a városból,
de egy bizonyos távolság megtétele után néhány nagyon megbízható
katonája titokban visszahozta Őt Manúchihr Khán házába,
ahol a kormányzó személyesen várta és szolgálta fel Neki étkeit.
A Báb néhány hónapig titokban Manúchihr Khán házában tartózkodott.
A kormányzó egy nap elmondta a Bábnak, hogy minden
vagyonát a Kinyilatkoztatás terjesztésére szeretné fordítani, és mindent
megtesz azért, hogy Muhammad sahot is megnyerje az Ügy
számára. Mindent meg akar tenni, hogy meggyôzze a világ vezetôit
és királyait a Hit érvényességérôl. A Báb azonban így felelt: „A te
napjaid és az Enyémek is meg vannak számlálva, és túl rövidek azok
ahhoz, hogy tanúja lehessek, te pedig megvalósíthasd vágyaidat.
Nem a te elképzelésed szerinti eszközökkel éri el a Mindenható
Gondviselés a Hit gyôzelmét. Az ország szegényei és az egyszerű
emberek révén, akik vérükkel festik meg az Ő ösvényét, biztosítja a
Mindenható Úr az Ő Ügye fennmaradását és alapjának megszilárdulását.
Az eljövendô világban ez az Isten a fejedre helyezi majd a
halhatatlan dicsôség koronáját, és rád záporozza felbecsülhetetlen
áldásait. Földi életed hátralévô része már csupán három hónap és
kilenc nap, mely után hitben és a bizonyosság birtokában igyekszel
68
majd örök lakhelyed felé.” Manúchihr Khán megörült a szavaknak
és felkészült távozására. Végakaratában minden vagyonát a Bábra
hagyta, halála után azonban unokaöccse megsemmisítette a
végrendeletet és megszerezte az egész vagyont.
Amikor Manúchihr Khán már érezte, hogy életének napjai a
végükhüz közelednek, aggódni kezdett a Báb késôbbi biztonsága
miatt, és mindezt meg is említette Vendégének. A Báb így szólt: „Ne
érezz félelmet, én Isten kezébe adtam magam. Őbelé helyeztem
bizodalmam. Olyan hatalommal áldott meg Engem, hogy ha úgy
kívánom, ezeket a köveket felbecsülhetetlen értékű drágakövekké
változtathatom, és a leggonoszabb szívű bűnözô szívébe is bele
tudom csepegtetni az egyenesség és kötelességtudat legfennköltebb
gondolatait. A Magam akaratából fogadtam el, hogy ellenségeim
megkínozzanak, hogy Isten beteljesíthesse azt, mi elrendeltetett.”
Manúchihr Khán a megjövendölt napon enyhe lázrohamot
kapott és békésen elhunyt. Amint eljött ez a nap, a Báb jelezte
tanítványainak, hogy hagyják el Isfahánt és várjanak, amíg a Gondviselés
utasítani fogja ôket.
Manúchihr Khán unokaöccse, Gurgin Khán rájött, hogy a Báb
nagybátyja házában tartózkodik. Nyomban hírvivôt küldött a sahhoz,
beszámolva neki a Báb tartózkodási helyérôl és arról, hogy
nagybátyja titokban rejtegette Őt. A sah biztos volt Manúchihr
Khán hűségében, és a Bábot parancsban Teheránba idézte. Gurgin
Khán lovas kíséretet rendelt a Báb mellé, azzal a paranccsal, hogy a
legnagyobb titokban kísérjék a fôvárosba. A Bábnak ezért
kereskedônek kellett álcáznia magát, és éjszaka hagyta el a várost
kísérôivel.
Az Isfahánból elindult csapat Teherán felé menet Káshánban
megszakította útját. Hájí Mírzá Jání, egy kásháni lakos, egy éjszaka
azt álmodta, hogy egy délutánon a városkapunál áll, amikor
meglátja, hogy lovasok csapata közeledik, akik a Bábot ôrizetükben
tartják. A Báb nem a megszokott turbánját viseli, hanem a perzsa
kereskedôkre jellemzô báránybôr fejfedôt. Amint a kapu közelébe
érnek, a Báb így szól hozzá: „Hájí Mírzá Jání, három éjszakára a
vendégeid leszünk. Készülj fel a fogadásunkra.”
Amikor Hájí Mírzá Jání felébredt, annyira meg volt gyôzôdve
látomása igazságáról, hogy rendet rakott házában, hogy Vendége
kényelembe helyezhesse magát, maga pedig délután kiment a
városkapuhoz. Éppen úgy, ahogy azt álmában látta, lovasok
közeledtek, közöttük a Báb is, ugyanolyan öltözékben, mint ami-
69
lyenben álmában látta. Amikor a Bábhoz lépett, Ő pontosan azokat
a szavakat ismételte meg, melyeket álmában hallott. Az egyik tiszt
úgy vélte, hogy Hájí Mírzá Jání a Báb közeli barátja, és megengedte
a Bábnak, hogy annak házába betérjen, egy másik tiszt azonban
megtagadta ezt. Végül megegyeztek, hogy a Báb három napig
maradhat Hájí Mírzá Jání házában, és a harmadik reggelen a Báb
visszatér az ô ôrizetükbe. Hájí Mírzá Jání a lovasokat is meg akarta
hívni házába vagy állni szállásuk költségeit, de a Báb azt mondta:
„Mindez szükségtelen. Az Én akaratomon kívül semmi nem tudta
volna rábírni ôket arra, hogy Engem neked átadjanak. Minden
dolog az Ő hatalmában áll. Semmi sem lehetetlen az Ő számára.
Legyôz Ő minden nehézséget és felülemelkedik minden akadályon.”
1847-ben a Báb a Naw-Rúz elôestéjén érkezett Káshánba.
Három napig Hájí Mírzá Jání házában tartózkodott, és találkozott
vendéglátója néhány barátjával. Egy Táblát is kinyilatkoztatott a
házigazdának, melyben azért könyörgött a Mindenhatóhoz, hogy
világítsa meg Hájí Mírzá Jání szívét az isteni tudással, és adjon erôt
neki, hogy beszéljen a Hitrôl és hirdesse az Ügyet. Hájí Mírzá Jání
nem volt ugyan tanult ember, az ima erejénél fogva mégis képes volt
elhallgattatni a környék legtanultabb papjait.
A harmadik napon Hájí Mírzá Jání érzékeny búcsút vett a Bábtól
és átadta Őt az ôrségnek.
70
VIII. FEJEZET
KÁSHÁNBÓL TABRÍZBA
ABÁB
valamennyi ôrbôl teljesen más ember lett, és buzgón megtettek
ôrzôi kíséretében folytatta útját Teheránba. Ekkorra már
volna bármit, hogy a Báb kedvében járjanak. Amint falvak mellett
haladtak el, megengedték, hogy a Báb bárkivel találkozhasson, és
szabad mozgását sem korlátozták.
A Teheránba érkezésük elôtti éjszakán egy erôdben táboroztak
le, amikor váratlanul megjelent a nagyvezír futára, és közölte, hogy
a Bábot nem Teheránba kell vinni, hanem további utasításig egy
Kulayn nevű faluba kell kísérni. 1847. március 29-én egy sátrat
vertek fel a Báb számára egy kellemes domboldalon, gyümölcsöskertek
és zöldellô rétek között. Három nappal késôbb, 1847.
április 1-jén a Báb egyik követôje, aki Bahá’u’lláh egy közeli
teheráni ismerôse volt, lepecsételt levelet és ajándékokat hozott a
Bábnak. A Báb rendkívüli módon megörült a küldeményeknek, és a
küldöncnek háláját és jóindulatát fejezte ki. Az üzenet eloszlatta a
szomorúság felhôit a Báb arcáról. Ezen az éjszakán zavar támadt a
táborban, mivel a Bábot sehol sem találták.
Miután sátrát üresen találták, egy csapatot küldtek a keresésére,
ám nem jártak sikerrel. Az ezred vezetôje katonáival együtt állította,
hogy a Báb soha nem hozná ôket abba a kínos helyzetbe, hogy
szökni próbál. Buzgó igyekezetében, hogy meggyôzze tiszttársait,
gyalog indult el a Teherán felé vezetô úton. Nem messze egy
magányos alakot pillantottak meg az úton, aki mintha Teheránból
tartott volna visszafelé. A Báb volt az. „Azt hitted, hogy elszöktem?”
– kérdezte a tiszttôl. Ez utóbbit túlságosan meghatotta a hajnali
órán a fenséges nyugalmat sugárzó arc ahhoz, hogy további
megjegyzéseket merjen tenni. Úgy tűnt, hogy a Báb beszéde és
viselkedése változáson ment keresztül, de senki sem merte Őt
megkérdezni ennek okáról, és Ő sem elégítette ki kíváncsiságukat.
A Báb két hétig idôzött Kulaynban, mialatt üzenetet kapott a
sahtól, melyben az állt, hogy mivel egy idôre el kellett hagynia
71
Teheránt, ezért nem tudott a tervezettek szerint találkozni a Bábbal,
és utasítást adott, hogy a Bábot vigyék a Tabríz melletti Máh-Kú
erôdbe. Arra kérte Őt, maradjon ott addig, amíg Teheránba nem
rendelik.
Mindez egyértelműen a nagyvezír mesterkedésének következménye
volt, aki attól rettegett, hogy a Báb és Muhammad sah találkozása
révén elveszítheti addig megkérdôjelezhetetlenül kiváltságos
helyzetét. Hivatali ideje alatt a vezír aláásta az állam alapjait, lerombolta
annak tekintélyét, az embereket pedig nyomorúságos helyzetbe
taszította. Mesés magánvagyont halmozott fel, és minden vállalkozásában
csak egyéni hasznát tartotta szeme elôtt. Soha eszébe
sem jutott, hogy elveszítheti tisztségét, évekkel késôbb azonban
megfosztották rangjától, vagyonától, és megaláztatásba és szégyenbe
süllyedt. Elűzték Teheránból, és elszegényedve, száműzetésben
halt meg.
A Báb ugyanazzal a kísérettel ment Tabrízba és két személyes kísérôt
is magával vihetett. Tabríz kapuihoz közeledvén, a tiszt
könnyes szemekkel könyörgött a Bábnak, hogy nézze el hibáit, ha
bármilyen tekintetben elmulasztotta volna Vele szembeni kötelezettségeit.
A Báb megnyugtatta ôt és a csoport minden tagját, majd
valamennyiüknek kifejezte háláját. Vonakodva adták át Őt a tábrízi
kormányzónak, aki egyben a trón várományosa is volt. Ezt követôen
a kíséret tagjai, akivel csak találkoztak, mindenkinek beszámoltak a
Báb emberfeletti bölcsességérôl és hatalmáról, és így az új
Kinyilatkoztatás tudásának terjesztôivé váltak.
A Bábot Tabríz egyik elôkelô házában helyezték el. Egy különítmény
állt ôrt a háznál, ugyanabból az ezredbôl, amely késôbb a Báb
kivégzését végrehajtotta. Megérkezésekor nagy tömeg verôdött
össze, hogy lássák bejövetelét a városba, és az emberek a közelébe
tódultak, hogy kifejezhessék szeretetüket és rajongásukat. Akkora
volt a tülekedés és a lárma, hogy a kormányzónak ki kellett hirdetnie,
hogy bárki, aki megpróbál a Bábbal találkozni, teljes vagyonának
elkobzására és életfogytig tartó bebörtönzésre számíthat.
A szigorú figyelmeztetés ellenére megérkezésének estéjén két
barát megkockáztatta a Bábbal való találkozást. Amint megközelítették
a ház ajtát, azonnal letartóztatták ôket, de ebben a pillanatban
a Báb egy kísérôje lépett ki az ajtón és ezt mondta: „A
Siyyid-i-Báb parancsára a következô üzenetet kell átadnom nektek:
»Bocsássátok be ezeket a látogatókat, akiket Én hívtam meg, hogy
találkozhassanak Velem.«” Az üzenet azonnal megtette a hatását, és
72
az ôrök az Ő színe elé vitték a két hívôt. Ő a következô szavakkal
fogadta ôket: „Ezeknek a hitvány alakoknak, akik Házam bejáratát
ôrzik, azt rendeltem el, hogy a ház körül összecsôdült tömeg betörését
megakadályozzák. Az azonban nem áll hatalmukban, hogy
megakadályozzák, hogy elém járuljanak azok, akikkel Én Magam
kívánok találkozni.”
Két órán keresztül Vele maradtak, és még számos alkalommal
találkoztak, de egyszer sem ütköztek ellenállásba. Egyikük késôbb
visszaemlékezett, miként találkozott Mullá Husaynnel, miként nyílt
lehetôsége elkísérni ôt Shírázból Mashhadba, és az úton
panaszkodott neki, hogy Shírázban nem volt alkalma találkozni a
Bábbal. „Ne búsulj – vigasztalta ôt Mullá Husayn –, a Mindenható
minden bizonnyal képes kárpótolni téged Tábrízban azért a veszteségért,
amit Shírázban elszenvedtél. Nem egyszer, hanem hétszer
teheti meg, hogy részesülj a Véle való találkozás örömében, cserébe
az egy látogatásért, melyet elmulasztottál.” Csak most ébredt rá,
hogy Mullá Husayn elôre látta az eseményeket. Nagyon meglepôdött,
amikor a Bábnál tett hetedik látogatása során ezt hallotta
Tôle: „Dicsértessék az Isten, Aki lehetôvé tette valamennyi
látogatásod beteljesülését, és Aki kiterjesztette rád szeretô gondoskodását.”
73
Máh-Kú
74
IX. FEJEZET
BEBÖRTÖNZÉS MÁH-KÚBAN
KÖZEL
hogy a Bábot vigyék a Máh-Kú erôdbe, és helyezzék ‘
kéthetes tábrízi tartózkodás után kiadták a parancsot,
Alí Khán
börtönparancsnok ôrizete alá.
Az erôd, egy négytornyú kôépület, a Máh-Kú település mellett
fekvô hegy tetejére épült. Földrajzi fekvése miatt a környék a
külvilágtól szinte teljesen el volt szigetelve. Az itt élôk az iszlám
szunnita felekezetéhez tartoztak, igen ellenségesek voltak, és mint
ilyen, a síita felekezet siyyidjeit a sajátjuk elleni fô lázítóknak tekintették.
A nagyvezír úgy gondolta, azzal, hogy a Bábot eme távoli erôdbe
küldi, ilyen ellenséges nép közé, csökkenteni tudja az Ő befolyását
és megakadályozhatja, hogy hívei kövessék Őt. Ám nagyot kellett
csalódnia.
A parancsnok, ‘Alí Khán, az elsô két hét során a legnagyobb
szigorral járt el, és nemcsak a Bábbal való találkozást tiltotta meg
mindenkinek, hanem még azt is, hogy követôi Máh-Kúban töltsék az
éjszakát.
Csak két bizalmas kísérôje találkozhatott a Bábbal, és engedélyt
kaptak, hogy a városban beszerezhessék napi szükségleteiket. Ezen
alkalmakkor a Bábtól üzeneteket vittek Shaykh Hasan-i-Zúnúzinak,
Siyyid Kázim tanítványának, aki elfogadta a Bábot, és egy
mecsetben tartózkodott a város kapuin kívül. Shaykh Hasan pedig
továbbította az üzeneteket a többi hívônek, akik szintén nem
léphettek be a városba.
Egy napon a Báb megkérte egyik társát, hogy értesítse Shaykh
Hasant arról, hogy Ő maga fogja kérni ‘Alí Khánt, hogy hagyjon fel
szigorával és vezesse Shaykh Hasant az erôdhöz. A társ elcsodálkozott,
hiszen tudta ‘Alí Khánról, hogy rendíthetetlen ember és semmi
sem bírhatja rá szigorának enyhítésére. A társ a következô történetet
mesélte el: „Másnap kora hajnalban, amikor az erôd kapui
még zárva voltak, hirtelen kopogást hallottunk, bár pontosan tud-
75
tuk, hogy az ôröknek megparancsolták, hogy napfelkelte elôtt senkit
se engedjenek be. Felismertük ‘Alí Khán hangját, amint az ôrökkel
vitatkozott, akik közül az egyik azonnal bejött és jelezte, hogy a
parancsnok ragaszkodik ahhoz, hogy a Báb elé engedjék. Átadtam
az üzenetét és arra utasítottak, hogy azonnal vezessem be az Ő színe
elé. Amint kiléptem az Ő elôszobájának ajtaján, ott találtam ‘Alí
Khánt, amint teljes hódolattal állt a küszöbnél, arcvonásai pedig
rendkívüli alázatról és csodálkozásról árulkodtak. Úgy tűnt, öntudatossága
és gôgje teljesen szertefoszlott. Szerény és rendkívül udvarias
modorban viszonozta köszöntésemet és könyörgött, hogy engedjem
meg, hogy a Báb színe elé léphessen. Odavezettem a szobához,
melyben Mesterem tartózkodott. Remegô lábakkal és kezekkel
követett. Belsô nyugtalanság ült ki arcára, melyet nem tudott
leplezni. A Báb felemelkedett helyérôl és üdvözölte. ‘Alí Khán
átszellemülten meghajolva közeledett és az Ő lábai elé vetette magát.
»Szabadíts meg tanácstalanságomtól – esedezett. – Isten Prófétájának,
a Te kiváló ôsödnek nevében könyörgöm Neked, oszlasd el
kételyeim, melyek szinte szétfeszítik szívemet. A vadonon át lovagoltam,
és amikor a városkapuhoz közeledtem, a pirkadat óráján
hirtelen megpillantottalak, amint a folyónál imádkoztál. Kitárt karokkal
és felemelt tekintettel hívtad segítségül Isten nevét. Mozdulatlanul
álltam és figyeltelek Téged. Megvártam, amíg befejezted
az áhítatot, hogy megközelíthesselek és megszidjalak, amiért engedélyem
nélkül elhagytad az erôdöt. Istennel való közösségedben
annyira belemerültél az imádkozásba, hogy teljesen elfeledkeztél
Magadról. Halkan közeledtem Hozzád. Átszellemült állapotodban
nem vetted észre, hogy a közeledben vagyok. Egyszerre nagy félelem
kerített hatalmába és visszarettentem a gondolattól, hogy felriasszalak
elragadtatásodból. Úgy döntöttem, magadra hagylak, felkeresem
az ôröket, és megszidom ôket hanyagságuk miatt. Nagy csodálkozásomra
hamarosan kiderült, hogy a külsô és belsô kapuk egyaránt
zárva voltak. Kérésemre kinyitották ôket, idekísértek Hozzád,
és bámulatomra itt ülsz elôttem. Teljesen össze vagyok zavarodva.
Nem tudom, vajon nem hagyott-e el a józan eszem.« A Báb így felelt:
»Aminek tanúja voltál, igaz és cáfolhatatlan. Te lekicsinylôen
tekintettél erre a Kinyilatkoztatásra, és gôgösen lenézted Szerzôjét.
A Könyörületes Isten nem akart büntetéssel sújtani téged, hanem
azt akarta, hogy saját szemeiddel lásd meg Igazságát. Isteni közbelépése
révén a szívedbe csepegtette Egyetlen Kiválasztottjának szeretetét,
és ezáltal felismerted Hitének legyôzhetetlen erejét.«”
76
Ez a csodálatos élmény gyökeresen megváltoztatta ‘Alí Khán
szívét, aki eldöntötte, hogy jóváteszi sötét múltját. „Egy szegény
ember, egy shaykh – közölte sietve a Bábbal – vágyik arra, hogy
Színed elé járuljon. Egy mecsetben lakik Máh-Kú kapuin kívül.
Esdekelve kérlek, hogy legyen szabad személyesen idehoznom ôt.
Remélem, hogy ezzel a tettemmel gonosz cselekedeteim megbocsátást
nyerhetnek, s le tudom mosni a barátaiddal szemben tanúsított
magatartásom szégyenfoltjait.” Kérése meghallgattatott, mire azonnal
útnak indult, hogy Shaykh Hasant Mestere elé vezesse.
Ettôl az idôtôl fogva a Báb viszonylagos szabadságot élvezett, és
bárkivel találkozhatott, akivel csak akart. Máh-kúban írta meg a
több ezer versbôl álló Perzsa Bayánt, melyben lefektette Törvénykorszakának
tanait és törvényeit, megjövendölte a következô Kinyilatkoztatás
eljövetelét, és arra buzdította követôit, hogy keressék
„Azt, Akit Isten ki fog nyilvánítani”. Diktálás közben a Báb hangját
buzgó hallgatói a hegy lábánál is tisztán hallották. A szigor enyhítése
lehetôvé tette, hogy a Báb buzgó zarándokokat fogadjon Perzsia
minden részérôl. Háromnapi tartózkodás után a Báb visszaküldte
ôket otthonukba, hogy folytassák munkájukat és segítsék tovább a
Hit megerôsödését. ‘Alí Khán pedig minden pénteken tiszteletét
tette a Bábnál.
Ebben az idôben Mullá Husayn Mashhadban tartózkodott, és
igyekezett az új Kinyilatkoztatást terjeszteni, dacára annak, hogy a
sah elleni lázadás az ország egyre nagyobb területére terjedt ki.
Amint azonban megtudta, hogy a lázadók ôt is be akarják vonni
titkos tervükbe, egyetlen személy kíséretében elhagyta Mashhadot,
hogy Máh-kúba menjen és találkozzon Szerettével. Megfogadta,
hogy az egész utat gyalog teszi meg és senki másnak nem engedte
meg, hogy vele tartson.
Útja során Teheránban abban a kiváltságban részesült, hogy
találkozhatott Bahá’u’lláh-val és röviddel a Vele folytatott beszélgetés
után folytatta útját Máh-Kú felé.
A Máh-kúba való megérkezése elôtti éjszakán, mely az 1848-as
Naw-Rúz elôestéje volt, ‘Alí Khán, a parancsnok, álmot látott, amit
saját szavaival így mondott el: „Álmomban hirtelen tudatára ébredtem,
hogy Mohamed, Isten prófétája, hamarosan Máh-kúba érkezik,
és egyenesen az erôdbe tart, hogy meglátogassa a Bábot és átadja
jókívánságait a közelgô Naw-Rúz ünnepen. Álmomban Elébe szaladtam,
hogy buzgón kifejezhessem ezen szent látogatónak szerény
üdvözletemet. Kimondhatatlanul boldogan igyekeztem a folyóhoz,
77
és amikor a város mellett fekvô hídhoz értem, két, felém közeledô
embert láttam meg. Azt gondoltam, hogy egyikük maga a Próféta,
míg a mögötte gyalogló személyt egy kiváló társának véltem. A lábai
elé vetettem magam, és meghajoltam, hogy ruhájának szegélyét
megcsókolhassam, amikor hirtelen felébredtem. Óriási öröm árasztotta
el szívemet. Úgy éreztem, mintha maga a Paradicsom költözött
volna minden szépségével a szívembe. Meggyôzôdvén a látomás
valós mivoltáról, megtisztálkodtam, imádkoztam, magamra
öltöttem a legszebb ruhámat, illatszereket hintettem magamra és
elmentem arra a helyre, ahol elôzô nap álmomban a Próféta orcáját
megcsodáltam. Utasítottam a szolgáimat, hogy szerszámozzák fel a
három legjobb és legfürgébb paripámat, és azonnal vezessék ôket a
hídhoz. A nap éppen csak felkelt, amikor egyedül, kíséret nélkül
kigyalogoltam Máh-Kú városából a folyó felé. Amikor a híd
közelébe értem, csodálkozva vettem észre, hogy az álmomban látott
két ember egymás mögött gyalogol, és felém tartanak. Ösztönösen
az elé vetettem magam, akirôl úgy hittem, hogy a Próféta, és
megcsókoltam lábait. Kértem ôt és társát, hogy szálljanak az
elôkészített lovak nyergébe, és így vonuljanak be a városba. »Nem –
szólt a válasz –, megesküdtem, hogy a teljes utat gyalog teszem meg.
Felmegyek a hegy tetejére, és meglátogatom a Rabodat.«”
‘Alí Khán viselkedése az eset után még tiszteletteljesebb lett a
Bábbal szemben, s Mullá Husaynt a Báb elé vezette. Megengedte,
hogy Mullá Husayn az erôdben maradjon, ahol a Báb szívélyesen,
valamennyi társa körében ünnepelte a Naw-Rúzt.
Mullá Husayn néhány napig Máh-kúban maradt, majd a Báb
távozásra kérte, így szólván hozzá: „Elindulásod után néhány nappal
elvisznek innen Minket egy másik hegyre. Még mielôtt célodhoz
érnél, hírt fogsz kapni Máh-kúból történt távozásunkról.”
A jóslat hamarosan beteljesedett, amikor a nagyvezír újabb
parancsot adott ki, miszerint a Bábot a Chihríq erôdbe kell szállítani.
A nagyvezír kémei útján értesült arról, hogy a parancsnok milyen
tisztelettudóan bánt a Bábbal és lazán alkalmazza a szigorú szabályokat
Rabjával szemben. A beszámolók hatására a vezír azonnal
cselekedett.
Húsz nappal az 1848-as Naw-Rúz után a Báb elhagyta Máh-kút és
Chihríq-be szállították.
78
X. FEJEZET
MULLÁ HUSAYN ÚTJA MÁZINDARÁNBA ÉS TÁHIRIH ÚTJA
KHURÁSÁNBA
AMázindaránba indult, útja során pedig minden faluban és
BÁB utasításaihoz hűen, Mullá Husayn Máh-kúból
városban hirdette az Üzenetet. Teheránban ismét abban a megtiszteltetésben
volt része, hogy találkozhatott Bahá’u’lláh-val és Kezeibôl
kaphatta meg azt a szellemi útravalót, amelynek segítségével sikerült
legyôznie a hamarosan reá leselkedô veszélyeket.
Teheránt elhagyva, Mullá Husayn Mázindaránba indult. Ebben
az idôben Quddús szülôvárosában, Bárfurúshban tartózkodott, apja
házában. Elnyerte a helybéli lakosság feltétlen csodálatát és tiszteletét.
Mullá Husayn egyenesen Quddúshoz ment, aki nagy szeretettel
fogadta ôt és mindent megtett, hogy vendége otthonosan érezze
magát.
Mialatt Mullá Husayn Bárfurúshban idôzött, alkalma nyílt
közelebbrôl is megismerni Quddúst, valamint az ô írásait,
szerzeményeit és esszéit. Mindez egyértelművé tette számára
Quddús rendkívüli állását, ami különleges tiszteletének és alázatának
kifejezésére indította ôt. Mullá Husayn Quddús iránt mutatott
magatartása oly gyökeresen megváltozott, hogy barátai ámulva
látták, hogy az a személy, akit korábban a legfôbb elsimerés övezett,
most a legnagyobb alázattal állt Quddús mellett.
Quddús megkérte Mullá Husaynt, hogy menjen el Mashhadba, és
ott biztosítson megfelelô helyet a barátok számára, ahol a Kinyilatkoztatás
megvitatására összegyűlhetnek. Quddús megígérte, hogy
hamarosan csatlakozik Mullá Husaynhez. Mullá Husayn eleget tett
Quddús kérésének, és házat emelt Mashhadban, mely mind a mai
napig a Bábíyyih nevet viseli. Nem sokkal a ház elkészülte után
Quddús is csatlakozott hozzá. A Bábíyyih ház hamarosan a helyi érdeklôdés
középpontjába került, és a hívôk nagy számban gyűltek
össze, hogy az új Hit tanításain elmélkedjenek.
Miközben Quddús Khurásán területén tevékenykedett, Táhirih
Karbilában dolgozott lelkesen. Itt kapta meg a Báb Tábláját,
79
melyben az összes hívôt arra szólította fel, hogy menjenek
Khurásánba. Miután Táhirih elfogadta az új Kinyilatkoztatást, anélkül,
hogy a Bábot valaha is látta volna, elindult, hogy terjessze Tanításait,
hogy leleplezze a nép romlottságát és züllöttségét, s hogy félelmet
nem ismerve szót emeljen a népének szokásaiban és viselkedésében
olyannyira áhított változás mellett.
Karbilában képes volt meggyôzni Siyyid Kázim özvegyét az általa
tanított Üzenet igazságáról, és az özvegy röviddel késôbb
bekövetkezô haláláig elválaszthatatlan társa lett.
Számos férfi fogadta el a Hitet Karbilában Táhirih fáradozásának
hatására, akik közül Táhirih egy arab férfit, Shaykh Sálihot dicsért a
legsűrűbben.
Miután megkapta a Báb üzenetét, Táhirih azonnal elindult
Khurásánba. Karbilából számos kísérôje, köztük Shaykh Sálih társaságában
elôször Bagdadba ment. Bagdadot elhagyva apja egy küldöncével
találkozott, aki azt az atyai kérést tolmácsolta, hogy útja
során térjen be szülôvárosába, Qazvínba. Táhirih vonakodva beleegyezett.
Két kísérôje, Shaykh Sálih és Mullá Ibráhím-i-Gulpáygání
kivételével valamennyi követôjét megkérte, hogy hagyják magára,
majd elindult Qazvínba. Amint megérkezett apja házához, üzenetet
kapott férjétôl, aki unokatestvére is volt egyben, hogy térjen vissza
házukba. Férje, Mullá Taqí, anyai nagybátyjának fia volt, és úgy
vélte, rangban követi apját és nagybátyját, aki Perzsia legműveltebb
papja volt. Táhirih így válaszolt: „Mondjátok meg önhitt és gôgös
unokatestvéremnek, hogy ha valóban hűséges társam és párom
akart volna lenni, sietve jött volna utánam Karbilába és gyalog
vezette volna howdah11-mat Qazvínig. Ezen út során felébresztettem
volna a nemtörôdömség álmából, és megmutattam volna neki
az igazság útját. De máshogy kellett történnie. Három év telt el elválásunk
óta. Sem ebben, sem a következô világban nem leszek társa.
Örökre kivetettem az életembôl.”
Táhirih férje és apósa feldühödtek, és mindenféleképpen igyekeztek
ôt eretnekként feltüntetni. Mullá Taqí ugyanekkor
Shaykh Ahmad és Siyyid Kázim valamennyi követôjét is megvádolta,
melynek eredményeképp a tudatlan néptömegek könnyen átálltak
és ráakaszkodtak a két tanító követôire, nyilvánosan megalázták,
megverték és megátkozták ôket. Egy hívôt annyira felháborított a
11 Teve, öszvér, ló vagy elefánt hátára rögzített, utazásra használt hordszék.
80
közösségével szembeni bánásmód, hogy úgy döntött, saját maga tesz
igazságot. Ezért egy nap megragadta a mecsetben kínálkozó
lehetôséget, megvárta, amíg Mullá Taqí egyedül maradt, majd
ledöfte ôt. Mullá Taqí súlyosan megsebesült és nem sokkal késôbb
belehalt sérüléseibe. Mindez városszerte óriási vihart váltott ki, az
emberek egymás torkának estek, ártatlanokat gyanúsítottak és
támadtak meg. A tettes elment a kormányzóhoz, mivel bűntudatot
érzett az ártatlanok szenvedései miatt, bevallotta bűnét és kérte az
ártatlanok szabadon bocsátását. Elvitték a sebesült Mullá Taqíhoz,
aki azonnal rámutatott, és jelezte, hogy felismeri benne gyilkosát,
késôbb pedig meghalt. A gyilkost letartóztatták, az ártatlanokat
azonban nem engedték el, végül pedig a tettesnek sikerült
megszöknie a börtönbôl.
Nagy felzúdulás támadt Táhirih körül, mivel többen azzal
vádolták, hogy ô volt a gyilkosság felbujtója, és a halálát követelték.
Eközben Mullá Taqí barátai Shaykh Sálihot vádolták meg a gyilkosság
elkövetésével, le is tartóztatták, átszállították Teheránba és
kegyetlenül kivégezték. Ő volt az elsô, aki perzsa földön vérét hullatta
a Hitért. Sietett az akasztófa lábához, hogy találkozzon hóhérjával,
akit úgy üdvözölt, mint egy rég nem látott barátot.
Bahá’u’lláh is érezte a teheráni események hatását. Néhány
napra letartóztatták, majd szabadon bocsátották.
A Báb néhány más követôjét is letartóztatták, és annak ellenére,
hogy Mullá Taqí rokonai biztosították ôket arról, hogy nem állnak
bosszút rajtuk, könyörtelenül megölték ôket. Néhányukkal
különösen kegyetlen módon végeztek: testüket feldarabolták, és úgy
szétszórták azokat, hogy egyetlen darabot sem találtak meg, hogy
eltemethessék!
A hatóságok gonosztevôkkel szembeni tétlensége felbátorította a
bűnösöket, akik figyelmüket Táhirih felé fordították, neki is azonos
sorsot szánva. Amikor értesült ezekrôl a tervekrôl, Táhirih üzent a
férjének: ha Táhirih valóban az Igazság Ügyét képviseli és valóban az
egyetlen, igaz Istent dicsôíti, akkor kilenc napon belül kiszabadul majd
férje hatalma alól. Pontosan a megjövendölt idôn belül Bahá’u’lláh
megszervezte, hogy titokban eljuttassák Qazvínból Teheránba. Qazvín
sok lakóját csodálattal töltötte el váratlan eltűnése, és eszükbe jutott
jövendölése, miszerint az Úr kiszabadítja ôt férje markából. Ezek után
sokan fogadták el önként a Hitet. Bahá’u’lláh Teheránban megtette a
szükséges elôkészületeket, hogy Táhirih Khurásánba indulhasson,
miután néhány napot az Ő házában töltött.
81
XI. FEJEZET
GYŰLÉS BADASHTBAN
RÖVIDDEL
Bahá’u’lláh is követte ôt oda, miután meggyôzôdött róla, hogy
azután, hogy Táhirih Khurásánba indult,
családja gondos kezekben van.
Amint megérkezett Khurásán tartomány egy kis falujába,
találkozott Quddús-szal, aki Mashhadból jött, hogy üdvözölje
Bahá’u’lláh-t. Az egész tartományban nagy volt a felfordulás, mivel
Mullá Husayn és Quddús tanító tevékenysége felrázta az embereket.
Egyesekben nemes érzelmeket keltett és elfogadták a Hitet.
Másokban azonban gyűlöletet és rosszindulatot szított, s ezek a
fanatikusok alig várták, hogy árthassanak Mullá Husaynnek,
Quddúsnak és a Báb követôinek. A kormány emberei is ezen rossz
szándékú emberek hatása alá kerültek, és gátolni próbálták Mullá
Husayn tevékenységét. Mullá Husayn szolgáját elfogták, orrába
lyukat fúrtak és kötelet fűztek át rajta, majd a kötélnél fogva
vezették végig az utcákon.
Ez az esemény sajnos csak növelte a bizonytalanságot, és a város
rendje is veszélyben forgott. Ezért Mullá Husaynt a sah fiának
táborához rendelték, aki a körzet kormányzója volt. A herceg ôszintén
tisztelte Mullá Husaynt, nagy szeretettel fogadta táborában, és
saját sátrát is rendelkezésére bocsátotta. Miközben Mullá Husayn a
herceg társaságában maradt, éjjel Quddús az Élô egyik Betűjének
társaságában elhagyta Mashhadot, és egy Badasht nevű faluba
érkeztek. Itt egy nagy gyülekezetre leltek, melynek tagjaiban
könnyen felismerték hittársaikat. Bahá’u’lláh hamarosan csatlakozott
hozzájuk, és kibérelt három kertet Badashtban, melyek közül az
egyiket Táhirih és kísérôje számára foglalt le.
Összesen nyolcvanegy hívô gyűlt össze Badashtban, és
Bahá’u’lláh valamennyi résztvevônek egy új nevet adott. Itt kapta
nevét Quddús, és itt adta Bahá’u’lláh Qurratu’l-‘Ayn-nak a Táhirih
(„Tiszta”) nevet. Ettôl kezdve Bahá’u’lláh-t magát Bahá néven
emlegették. A Báb minden résztvevônek kinyilatkoztatott egy Táb-
82
lát, melyben új nevükön szólította meg ôket. Néhányan panaszkodtak
a Bábnak Táhirih merészségérôl, mellyel elhagyta a régi
hagyományokat és szokásokat, mire a Báb ezt válaszolta: „Mit is
mondhatok én arról, akit a Hatalom és Dicsôség Nyelve Táhirih-nek
(‘Tisztának’) nevezett el?”
Ezen az emlékezetes konferencián fogadták el a Kor új
törvényeit és utasítottak el régóta elismert hagyományokat.
Badashtban dobta el Táhirih bátran a fátylát, és jelent meg elôször
társai elôtt fedetlen arccal. A Korán nyelvezetéhez hasonlatos beszédet
intézett döbbent hallgatóságához és elmagyarázta az új Kor
eljövetelét, melyben a régi törvények eltöröltetnek. Néhányan, akik
még nem voltak felkészülve a hirtelen változásra, tiltakoztak,
Bahá’u’lláh azonban közbelépett és sikerült teljesen kibékítenie a
vitázó feleket.
Az emlékezetes gyűlés elérte célját: megszólalt az új rend harsonaként
hívó szava. Szabaddá vált az út az új Törvénykorszakot
elôkészíteni hivatott törvények és tanok hirdetésére. A gyűlés huszonkét
napig tartott, majd a barátok szétoszlottak és Mázindaránba
indultak. Az úton történt néhány kisebb zavargás, melyekrôl eltúlzott
jelentésekben számoltak be Muhammad sahnak, mire ô utasította
Mázindaránban lévô fiát, hogy fogja el Bahá’u’lláh-t és vezesse Őt
Teheránba, ahol ki akarta végeztetni. Azonban még mielôtt minderre
sor kerülhetett volna, Mázindaránba is eljutott a sah halálának híre,
így az elfogatási parancs érvényét vesztette.
Eközben Quddús ellenségei kezére került Sári területén, és a
városi fôpap házában tartották fogva.
83
Chihríq
84
XII. FEJEZET
A BÁB FOGSÁGA CHIHRÍQ-BEN
A ihríq-be vitték, ahol Y Ch
BÁBOT a nagyvezír parancsának megfelelôen Máh-kúból
ahyá Khán, a sah sógorának felügyelete
alá helyezték, akit határozottan utasítottak, hogy ne kövesse ‘Alí
Khán, Máh-Kú parancsnokának példáját, hanem tartsa szigorú fogságban
a Bábot.
Yahyá Khán minden utasítás ellenére hamarosan a Báb
varázslatos személyiségének hatása alá került, így ô sem érzett
elég erôt ahhoz, hogy a nagyvezír parancsait végrehajtsa.
Mélységes szeretetet érzett a Báb iránt, és senkitôl sem tagadta
meg a belépést, aki találkozni kívánt Vele az erôdben. Mivel egyre
nagyobb tömegben érkeztek az emberek, hogy lássák a Bábot, az
erôdtôl egy órányi útra lévô faluban kellett nekik szállást biztosítani.
A Báb készleteit is ebbôl a faluból szerezték be.
Egy nap a Báb azt kérte, hogy vegyenek mézet Számára. Annak
árát azonban igencsak sokallotta, és nem fogadta el, mondván, soha
senki ne csapjon be másokat, és senki se tűrje el, hogy megkárosítsák.
Ragaszkodott ahhoz, hogy kísérôje vigye vissza a mézet, és hozzon
jó mézet, elfogadható áron.
A Báb Chihríq-i fogsága alatt sok pap, tanult ember és állami
tisztviselô karolta fel Ügyét. Közéjük tartozott Mírzá Asadu’lláh,
akit a Báb késôbb Dayyánnak nevezett el. Nagyon művelt ember
volt, egy idôben azonban megvetette a Bábot és az Ő Ügyét, amelyért
kiállt. Egy éjjelen álmot látott, melyet ébredés után senkinek
sem mondott el, azonban a Korán két versét jól emlékezetébe véste.
Ezután írt a Bábnak: „Három dolog foglalkoztat, és azt kérem, hogy
tárd fel nekem valós természetüket.” Néhány nap múlva megkapta
a Báb kézzel írott válaszát, melyben feltárta és megmagyarázta
Dayyán álmát, és pontosan idézte a Korán azon részeit, melyekre
gondolt. Mindez meghozta váratlan megtérését, és Dayyán gyalog
sietett a Chihríq erôdhöz, ahol a Bábbal találkozván megerôsödött
hite, melyben rendületlenül kitartott élete végéig. Dayyán írt egy
85
értekezést a Báb Küldetésének érvényességérôl, ami arra indította a
Bábot, hogy tiszteletére egy Táblát nyilatkoztasson ki. Ehhez a
Táblához évekkel késôbb Bahá’u’lláh fűzött magyarázatot, amelyben
bizonyította, hogy az Isteni Megnyilvánulás a Báb
Kinyilatkoztatása után tizenkilenc évvel jelenik meg. A Báb tehát
feltárta a titkot, de senki sem értette meg azt. Bahá’u’lláh azonban
késôbb elmagyarázta jelentôségét. Dayyán apja panaszt küldött a
nagyvezírnek fia elhatározásáról és hivatali kötelességeinek ebbôl
eredô elhanyagolásáról.
Egy másik hívô, aki India távoli vidékérôl érkezett egy álom hatására,
egy ottani Navváb volt. Többször hallották tôle a következô
történetet: „Amikor Indiában a Navváb kiemelkedô tisztét töltöttem
be, egy látomásban a Báb jelent meg elôttem. Rám nézett, és
megigézte szívemet. Felemelkedtem, hogy kövessem Őt, mire átható
pillantást vetett rám, és így szólt: »Válj meg pompás ruházatodtól,
hagyd el szülôfölded és siess hozzám gyalog Azerbajdzsánba.
Chihríq-ben eléred szíved vágyát.« Követtem utasításait, és most
elértem célomat.”
A dervisként élô egykori hatalmasságról szóló hír Teheránba is
elért, ahol parancsot adtak a Báb Tabrízba szállítására, hogy megfékezzék
növekvô befolyását.
Eközben Muhammad-‘Alíy-i-Zúnúzí, akit késôbb ‘Anís néven
ismertek, hallott a Bábról, és legfôbb vágya az volt, hogy közelébe
kerülhessen, s kész volt életét az Ő ösvényén feláldozni. Mostohaapja
azonban megakadályozta, hogy Chihríq-be menjen vagy hogy
Tabrízban meglátogassa a Bábot, és bezárta őt a házba. Közeli
rokona, Shaykh Hasan-i-Zúnúzí, aki Máh-kúban a Bábbal volt, és
utasítást kapott, hogy gyűjtse össze a Báb valamennyi Máh-kúban
és Chihríq-ben írt Tábláját, majd helyezze azokat biztonságba egy
tabrízi barátnál, megérkezett a városba és megragadta az alkalmat,
hogy meglátogassa rokonát. ‘Anís-szal találkozván látta, hogy az
ifjú igen levert állapotban van, és gyakran keríti hatalmába a sírás.
Napokig tartott ez a hangulata, míg egy napon, mikor a Báb
Tábrízból Chihríq-be ment, ‘Anís arcán fénylô, boldog mosoly
jelent meg. Boldogságának titkát megosztotta Shaykh Hasannal.
Elmondta, hogy amíg szobája négy fala közé volt zárva, teljes
szívébôl, ôszintén imádkozott a Bábhoz, hogy űzze el a
rátelepedett mélabút. Fájdalmas könnyeket hullatott és annyira
elragadták érzelmei, hogy eszméletét is elvesztette. Hirtelen a Báb
ôt szólító hangját hallotta, majd meglátta Őt teljes fennségében,
86
amint így szól hozzá: „Örvendj! Közeleg az óra, amikor ebben a
városban a tömeg szeme láttára felfüggesztenek, és ellenséges tűz
áldozatául esem. Egyedül csak téged választalak, hogy megosszam
veled a vértanúság kelyhét. Légy nyugodt, hogy ígéretem teljesülni
fog.” Amikor magához tért, boldogság öntötte el, mivel tudta, hogy
a Báb ígérete nem fog késni.
Látomása után megígérte, hogy nem dühíti mostohapját azzal,
hogy kitart a Bábbal való találkozás vágya mellett, így kiengedték
a házból. Barátaival és rokonaival oly rendkívülien viselkedett,
hogy amikor életét áldozta Szerettéért, egész Tabríz népe
megsiratta.
A parancsnak megfelelôen a Báb elindult ôrzôi kíséretében, akik
úgy döntöttek, hogy az útba esô Urúmíyyih városon át viszik
Tabrízba. Itt a herceg, aki a kormányzó volt, nagy tisztelettel fogadta
Őt. A herceg már sokat hallott a Bábról és próbára akarta tenni
bátorságát. Ezért, amikor a Báb a közfürdôbe akart menni, elrendelte,
hogy azt a rakoncátlan lovat nyergeljék fel, amelyik addig a
legbátrabb és legedzettebb lovasokat is levetette hátáról. Az ôr
figyelmeztette erre a Bábot, Ő azonban arra intette, hogy teljesítse
az utasítást. Amikor a lakók hírét vették a parancsnak, mind
odasereglettek, hogy lássák, mi történik a Bábbal. A lovat a Báb elé
vitték, Aki megfogta a kantárt, megsimogatta a lovat és felült rá. A
ló csöndben és mozdulatlanul állt, mintha érezte volna az erôt, mely
hatalmában tartja. Az egyszerű emberek szemében mindez felért
egy csodával, és sokan esküt tettek az Ügy mellett. A Báb a Korán
egyik versével kapcsolatban megjegyezte: „Vajon azt gondolják az
emberek, hogy hagyják ôket, hadd mondják »hiszünk«, anélkül,
hogy próbára lennének téve?” Ez a magyarázat akkor igazolódott be
végleg, amikor azok közül, akik korábban olyan lelkesen és nyíltan
megvallották Hitüket Őbenne, alig maroknyian tartottak ki a
megpróbáltatások idején.
Tabrízba érvén, a Báb a város falain kívül kapott szállást, nehogy
nagyobb tömegek verôdjenek össze. A városban tanácskozást
szerveztek, amelyen a vallási vezetôk gyűltek össze Násiri’d-Dín-
Mírzá herceg, a késôbbi Násiri’d-Dín sah jelenlétében, azzal a nem
titkolt szándékkal, hogy a Bábot bíróság elé állítsák, és hatékony
eszközöket találjanak befolyásának visszaszorítására. A tanácskozást
a helyi fôpap vezette, és jelen volt Siyyid Kázim egyik
tanítványa, Mullá Muhammad-i-Mámáqání is. Amikor a Báb
megérkezett a találkozóra, látta, hogy már csak egyetlen üres szék
87
van a teremben, melyet a hercegnek tartottak fenn. Tétovázás
nélkül odament és helyet foglalt. Fenséges testtartása és erôt sugárzó
pillantása mindenkit elnémított. A csendet a fôpap törte meg, aki
azt kérdezte: „Kinek vallod magad, és milyen üzenetet hozol?” „Én
vagyok, Én vagyok, Én vagyok a Megígért! – szólt erôs hangon a
Báb. – Én vagyok Az, Kinek nevét ezer éve imáitokba foglaljátok,
Akinek említésére felemelkedtek, Akinek eljövetelére vágyódtok, s
Akinek Kinyilatkoztatásáért Istenhez imádkoztok. Bizony mondom
néktek, hogy Kelet és Nyugat népei kötelesek Szavamnak engedelmeskedni,
és Személyemmel szövetséget kötni.” Mullá Muhammadi-
Mámáqání volt az egyetlen, aki válaszolni mert. ô volt az, akinek
hamissága és romlottsága az elkeseredettség könnyeit csalta Siyyid
Kázim szemébe.
Mullá Muhammad, a félszemű, fehér szakállas képmutató a
következô szavakkal dorgálta meg a Bábot kijelentése miatt:
„Hallgass, te romlott és hitvány sátánfajzat!” A Báb azonban fenntartotta
kijelentését. A fôpap úgy vélte, legjobb lesz, ha a Báb
Küldetését nyilvánosan kétségbe vonja. A Báb állításáról azt
mondta, hogy az olyan rendkívüli, hogy bizonyításra szorul. A Báb
beleegyezett, hogy a teljes Korán terjedelmének megfelelô számú
verset nyilatkoztat ki két nap és két éjszaka alatt. A fôpap ezek
után arra kérte, hogy szóban idézzen fel a Korán nyelvezetére
emlékeztetô verseket, hogy a herceg és a papok is tanúi
lehessenek. A Báb készségesen belegyezett, de Mullá Muhammad
már az elsô mondat elején közbeszólt. Azt kifogásolta, hogy bizonyos
nyelvtani szabályokat nem tartott be. A Báb kifejtette, hogy
maga a Korán sem a hétköznapi nyelv szabályai és szokásai szerint
épül fel, mivel Isten Szava nem szorítható a teremtményei által
szabott korlátok közé. Ezután újra megismételte ugyanazokat a
szavakat, Mullá Muhammad azonban újfent közbevágott. Erre
válaszul a Báb a Korán egy versét idézte fel: „Távol álljon az Úr,
minden magasztosság Urának dicsôsége attól, melyet neki
tulajdonítanak, és béke legyen Apostolaival! És dicsôség Istennek,
minden világok Urának.” Rögtön ezután felemelkedett székébôl
és távozott a gyűlésrôl.
A fôpapot rendkívül felháborították a gyűlés fejleményei, s így
kiáltott fel: „Mily szégyenletes a tábrízi nép faragatlansága!” De
Mullá Muhammad hangosan tovább szidalmazta a Bábot. Végül a
hatóságok türelmüket veszítették és úgy döntöttek, hogy büntetésként
talpverésre ítélik Őt. Az egyik pap magára vállalta a büntetés
88
végrehajtását és tizenegyszer a lábára sújtott a bottal.12 Ez a pap
még ugyanebben az évben lebénult és nyomorúságos halált halt.
A Bábot Tabrízból visszavitték Chihríq-be, ahol egy bátor és
megindító hangvételű írásban korholta a nagyvezír jellemét és cselekedetét.
Ezt a hosszú levelet átadta Hujjatnak, hogy személyesen
vigye el a nagyvezírnek.
12 Dr. Cormick-ot, egy Tabrízban élő orvost hívták ki a Báb sebeinek ellátására,
akinek a következő benyomásai voltak Róla: „Egyszer sem nyílt alkalmunk bizalmas
beszélgetésre, mivel – Ő fogoly lévén – a kormány néhány embere mindig
jelen volt. Nagyon hálás volt az ápolásért. Igen szelíd és finom ember volt, elég
alacsony termetű, és perzsa létére nagyon világos bőrű. Lágy, dallamos hangja
mély benyomást tett rám. Siyyid lévén, azon felekezet szokása szerint volt öltözve,
ahogyan két társa is. Tulajdonképp egész megjelenése és viselkedése nagyban hozzájárult
ahhoz, hogy megnyerje az emberek szívét. Tőle Magától egy szót sem hallottam
tanításáról, bár elképzelések szerint Vallása bizonyos mértékig hasonlított
a kereszténységre. Néhány örmény ács, akit javítási munkálatokra küldtek be a
börtönbe, meglátta amint a Bibliát olvassa, de meg sem próbálta elrejteni, sőt,
beszélt is nekik róla.”
89
Shaykh Tabarsí sírszentélye
90
XIII. FEJEZET
A SHAYKH TABARSÍ ERÔD
AMÁZINDARÁNI viharos események és a tartományban fekvô
Shaykh Tabarsí erôdben hôsies vértanúságot szenvedett hívôk
története a bahá’í hit korai történetének legszomorúbb eseményeit
írja le. Ezek a mázindaráni Shaykh Tabarsí erôdben lejátszódó
történések, majd a nayrízi és zanjáni zavargások megmutatták a Báb
híveinek védekezés közben megnyilvánuló hôsiességét. A Hit
számos kétségbeesett követôje csoportosan hagyta el otthonát és
együttes erôvel erôdítményeket emeltek, hogy üldözôikkel szemben
megvédhessék magukat. Mindvégig készen álltak azonban arra,
hogy visszatérjenek polgári foglalkozásukhoz, amennyiben biztosítékot
kapnak arról, hogy nem zaklatják ôket vallási nézeteik miatt.
Nagy gondot fordítottak arra, hogy tartózkodjanak az erôszaktól.
Nem támadtak, csupán életükért küzdöttek. Mírzá Taqí Khán miniszter
a sah mindennemű utasítása vagy engedélye nélkül parancsot
adott ki megbüntetésükre. A papok a szószékekrôl uszították a tömegeket.
A kormányzati és más hivatalos személyek szeme elôtt a
meggyilkoltak után begyűjthetô nagy vagyonok felhalmozásának lehetôsége
lebegett. Teljes volt az összefogás, hogy elpusztítsák ezeket
az embereket.
Ekkoriban a korai hívôknek még nem juthatott birtokukba a Báb
tanításaiban rejtôzô tanok ismerete, ezért nem ismerték fel kötelességeiket.
Változatlanul a régi kor szabályait és elképzeléseit követték.
Sajnos nem tudtak kapcsolatba lépni a Bábbal, hogy tanácsát
kérjék s hogy útmutatást kapjanak arról, hogy miként cselekedjenek.
Mindez azt eredményezte, hogy ahol kis létszámban éltek hívek,
ott elfogták, és a legkegyetlenebb módon kivégezték ôket, ahol
pedig nagyobb számban voltak, ott korábbi hitüknek megfelelôen
önvédelmi harcba kezdtek, mivel nem volt módjukban teendôikrôl
tájékozódniuk, és minden ajtó zárva volt elôttük.
Amikor Bahá’u’lláh néhány évvel késôbb meghirdette Küldetését,
nem hagyott kétséget Törvénykorszakának törvénye fe-
91
lôl, amikor kategórikusan kijelentette: „Jobb megöletni, mint
mást megölni.”
A Shaykh Tabarsí erôd vértanúinak története, így Mullá Husayn
halála is, valóban tragikus események sorozata.
Mullá Husayn engedélyt kapott arra, hogy elhagyja a kormányzóherceg
Mashhad melletti táborát. Mielôtt elhagyta volna
Mashhadot, hogy karbilái úticélja felé induljon, Mullá Husayn
üzenetet kapott a Bábtól, az Ő zöld turbánjának kíséretében. A Báb
arra kérte Mullá Husaynt, hogy tegye fel a turbánt és induljon
Mázindaránba, hogy ott Quddús segítségére legyen. Mullá Husayn
nyomban felkerekedett követôinek csoportjával, hogy teljesítse a
kérést. Útban a tartomány felé sok más hívô csatlakozott a csoporthoz,
köztük Badí’ (a bahá’í hit késôbbi hôse) apja is, kinek atyja egy
gazdag türkizbánya nagy tiszteletben álló tulajdonosa volt. Otthonát
és minden vagyonát hátrahagyva szegôdött Isten ösvényének
követésére. Mullá Husayn folyamatosan figyelmeztette társait, hogy
aki nem áll készen életét adni a Hitért, jobban teszi, ha távozik, és
nem folytatja az utat vele.
Amint Bárfurúsh közelébe értek, szembetalálkoztak a fôpap által
feltüzelt, ôrjöngô lakossággal, akik kardokkal és puskákkal felfegyverezve
rohantak kifelé a városból, hogy megtámadják a Mullá
Husayn vezette csoportot. Mullá Husayn visszatartotta embereit
attól, hogy kardjaikat elôrántsák, amikor azonban a bárfurúshi
tömeg mindenféle provokáció nélkül tüzet nyitott rájuk, több
társukat leterítve, ezek a bátor emberek végül arra kényszerültek,
hogy önvédelembôl elhárítsák a támadást. Mullá Husayn üldözôbe
vette egyik társának gyilkosát. Ellenfele puskájával egy fa mögött
keresett menedéket. Mullá Husayn lóháton, kivont karddal
elôretörve, kardjának egyetlen mozdulatával keresztülvágta a fa
törzsét, a muskéta csövét és ellenfelének testét. Ez a tett annyira
rendkívüli volt, hogy amikor Quddús értesült róla, a szemtanúk
szerint a következô részt idézte a Koránból: „És nem ti öltétek meg
ôket, hanem Isten ölte meg ôket; és nem te dobtál, amikor dobtál,
hanem Isten dobott.” Ezt a történetet számos jelenlévô barát határozottan
megismételte Nabílnak, így Badí apja is. Úgy látszik, Mírzá
Taqí Khán minisztert annyira feldühítette, hogy fegyveres csapatai
képtelenek voltak legyôzni a Báb követôinek maroknyi csoportját,
hogy írt a műveletet irányító hercegnek, szemére hányva, hogy még
ezt a – szerinte oly jelentéktelen – feladatot sem tudta teljesíteni. A
herceg úgy vélte, hogy ellenségének erejét bizonyítandó elég lesz, ha
92
elküldi a félbevágott puskát a miniszternek, aki megbízható források
szerint soha nem ismerkedett meg a kardvívás művészetével.
Az erô és ügyesség eme bizonyítéka sok ember figyelmét felkeltette,
köztük a költôkét is, akik Perzsia minden táján lelkesen alkották
a Mullá Husayn hôstettét ünneplô verseket.
Költeményeik hozzájárultak e nevezetes tett hírének elterjedéséhez
és halhatatlanná válásához.
Miközben Bárfurúsh lakosait fejetlen menekülésre késztették
Mullá Husayn társai, ô maga, nem törôdve a rázúduló golyózáporral,
a küzdelem helyszínérôl Bárfurúshba vágtatott. Egyenesen a fôpap
házához lovagolt, és fennhangon felszólította, hogy nézzen
szembe vele, ahelyett, hogy a város lakóit szent háborúra buzdítja ellenük.
A pap nem jött elô, és egy szót sem szólt. Az emberek békéért
könyörögtek és ígéretet tettek, hogy békén hagyják Mullá
Husaynt és társait. Ám már a következô napon megszegték ígéretüket,
s épp amikor hívôk a hajnali imára készültek szólítani az embereket,
megtámadták ôket, és hármukat megölték. Mullá Husayn
újra védekezésre szólította fel társait. „Szálljatok paripáitokra, ó, Isten
hôsei!” – hangzott kiáltása, és a szószegô ellenséggel szembe vezette
ôket, megfutamítva azokat.
Eme összecsapás, és több hasonló kellemetlenség után érték el a
Shaykh Tabarsí Szentélyt. A megérkezésük elôtti éjszakán a szentély
gondnoka azt álmodta, hogy Mohamed próféta unokája, Husszein
imám, hetvenkét harcos és sok más követôje társaságában Shaykh
Tabarsíba érkezett. Álmában Shaykh Tabarsíban maradtak, hôsies
csatákat vívtak, minden összecsapásban legyôzték ellenfeleiket, és
egy éjszakán maga Mohamed próféta is csatlakozott az áldott sereghez.
Amikor Mullá Husayn másnap megérkezett, a gondnok nyomban
felismerte benne az álmában látott személyt, és a lábai elé vetve
magát üdvözölte ôt. A látomásról hallván, Mullá Husayn ezt mondta
neki: „Mindaz, amit láttál, meg fog valósulni. Mindezek a dicsô jelenetek
a saját szemeid láttára fognak megismétlôdni.” Ez a férfi késôbb
az erôd hôsies védôivel együtt esett el, és mártírrá lett.
Megérkezésük napján Mullá Husayn utasításai szerint erôdöt
kezdtek építeni a Shaykh Tabarsí Szentély körül. A hívôk kicsiny
csoportja még az erôd építése alatt is állandóan ki volt téve a környezô
falvak lakói támadásainak, akik puskákkal és kardokkal felfegyverkezve
rontottak Mullá Husaynre és társaira. Ezeket a támadásokat
sorra visszaverték. Az erôd építését az incidensek ellenére
rendületlenül folytatták, amíg végül elkészült.
93
Alighogy befejezôdött a munka, azt a hírt kapták, hogy
Bahá’u’lláh egy közeli faluba érkezett. Ez a falu Mullá Husayn egyik
nagy tisztelôjének tulajdonában volt. Bahá’u’lláh másnap készült
meglátogatni a barátokat Shaykh Tabarsíban. Aznap nagy izgalom
lett úrrá a barátokon és felkészültek látogatására. Mullá Husayn
nagy tisztelettel és körültekintéssel fogadta Őt. Mullá Husayn felismerte
Bahá’u’lláh Állását, és akkora odaadással volt Iránta, hogy
minden másról megfeledkezett.
Ott-tartózkodása alatt Bahá’u’lláh utasította Mullá Husaynt,
hogy küldjön egy hét fôbôl álló küldöttséget Sáriba, ahol Quddús
raboskodott, és követeljék szabadon bocsátását. „Az Istentôl való
félelem és a büntetésétôl való rettegés arra sarkallja majd az ôrt,
hogy habozás nélkül adja ki foglyát” – biztosította Bahá’u’lláh Mullá
Husaynt. Bahá’u’lláh megérzése szerint az erôdnek Quddús jelenlétére
volt szüksége. Bahá’u’lláh figyelmeztette barátait, hogy
nyugodjanak bele a Mindenható akaratába, majd Teheránba indult.
Mullá Husayn Bahá’u’lláh utasításainak megfelelôen cselekedett,
és ahogy azt Bahá’u’lláh megjósolta, Quddúst kiengedték és Sáriból
Shaykh Tabarsíba mehetett.
A lakosok kitörô lelkesedéssel fogadták Quddúst, és Mullá
Husayn példáját követve mély tiszteletetet mutattak iránta. Amikor
megérkezett Shaykh Tabarsíba, Quddús megkérte Mullá Husaynt,
hogy állapítsa meg az erôdben összegyűlt követôk számát.
Háromszáztizenkettejüket számolta össze. Amikor errôl tájékoztatni
akarta Quddúst, egy ifjú rohant oda hozzá, és könyörgött,
hogy vegyék fel a hívek közé, és hogy életét az Ügyért áldozhassa.
Amikor Quddús megtudta, hogy a csoport háromszáztizenhárom fôt
számlál, megjegyezte: „Mindennek teljesülnie kell, amit Isten Prófétájának
nyelve megjövendölt a Megígértrôl.”13
Eme napokban Quddús összehívta valamennyi barátot, a Báb írásait
kántálta, magyarázatokat fűzött hozzá, és folytatta a Bábról
szóló dicséreteinek írását. „Lelkem a Te említéseddel kelt egybe” –
hirdette. Néha megkérte társait, hogy olvassanak fel részeket a
Koránból, és az egyik alkalommal a következô versre bukkantak:
„Bizony, próbára teszünk benneteket egy kevés félelemmel, éhség-
13 E.G.Browne professzor „A modern kori perzsa irodalom története” című munkája
szerint a khurásáni Táliqánban az Imám háromszáztizenhárom kiválasztott követőjének
összegyűlése egyike azon jeleknek, melyek előre jelzik Isten megígért Küldöttjének eljövetelét.
94
gel és javaitok, személyetek és gyümölcseitek fogyatkozásával. Ám
jó hírt hirdess a türelmeseknek.”
Quddús megjegyezte, hogy ez a vers eredetileg Jóbnak lett kinyilatkoztatva
és az ôt ért csapásokra utal. Ma azonban rájuk vonatkozik,
akik hasonló szenvedésekre ítéltettek.
Eközben a bárfurúshi fôpap, aki korábban Mullá Husayn és
társai elleni felkelésre uszította a város népét, folytatta fondorlatos
ténykedését. Még a perzsa sahnak is írt arról, hogy ezek az emberek
lázadást szerveznek ellene, és ha a sah nem fojtja el ezt a lázadást és
nem pusztítja el ôket, egész Perzsia szembeszegül majd hatalmával.
Az ifjú és tapasztalatlan sah hallgatott rá és megparancsolta
seregének, hogy töröljék el a föld színérôl ezeket az embereket.
Az uralkodó lôszerrel jól ellátott csapatai a parancsnak megfelelôen
körülvették a Shaykh Tabarsí erôdöt. Lehetetlenné tették, hogy
az ostromgyűrűben lévôk kimerészkedjenek kenyérért vagy vízért.
Quddús valamennyi társának megtiltotta, hogy elhagyják az
erôdítményt. Egyikük arról panaszkodott, hogy a kenyér hiányát el
lehet ugyan viselni, de vajon mi történik akkor, ha a vizük is teljesen
elfogy? Quddús, aki az erôd teraszáról figyelte az ellenséget, felé
fordult és ezt mondta: „A vízhiány megzavarta társainkat. Isten akaratából
még ma éjszaka egy felhôszakadás, majd nagy hóesés fogja
sújtani ellenfeleinket, ami segítségünkre lesz, hogy visszaverjük
eltervezett támadásukat.”
Még aznap éjszaka özönvízszerű esôzés lepte meg a hadsereget,
mely lôszerkészletük nagy részét tönkretette. Az erôdben pedig a
társak összegyűjtötték az esôvizet, ami hosszú idôre elegendônek
mutatkozott.
A következô napon összecsapásra került sor a szembenálló erôk
között. Amint Quddús, Mullá Husayn és társaik kilovagoltak az
erôd kapuján és a „Korunk Ura!” kiáltást hallatták, az uralkodó
seregei megdöbbentek. A Báb oroszlánszívű követôinek az erdôben
felhangzó kiáltása félelemmel töltötte el az ellenség szívét, és a kicsiny
csapat könnyedén legyôzte ôket.
Quddús visszatért az erôdbe és felszólította társait, hogy kövessék
példáját: „Ne büntetessük tovább ôket. Célunk az, hogy megvédjük
magunkat és folytathassuk az emberek megújhodását szolgáló
munkánkat. Nem áll szándékunkban bármiféle fölösleges sérelmet
okozni másoknak. Amit eddig elértünk, elégséges bizonyíték Isten
hatalmas erejére. Mi, az Ő követôinek kicsiny csoportja, az Ő
megtartó kegyelme révén képesek voltunk legyôzni ellenfeleink
95
megszervezett és képzett hadseregét.” Mindenki azt az utasítást
kapta, hogy ellenfeleik kardján és lován kívül semmilyen tulajdonukat
ne vegyék el.
A következô tizenkilenc nap során azzal foglalatoskodtak, hogy
árkot ássanak az erôd körül. Nem sokkal azután, hogy az árok elkészült,
megtudták, hogy Mihdí Qulí Mírzá herceg nagy sereggel közeledik
feléjük. A herceg hírnököt küldött Mullá Husaynhez, hogy
megbizonyosodjon arról, mi célt szolgálnak tettei, s hogy azok a sah
uralma ellen irányulnak-e. Mullá Husayn azonnal cáfolta mindezt,
és tájékoztatta arról, hogy az Ügy a Megígért kinyilatkoztatását érinti,
és elsôdlegesen az ország vallási rendjével kapcsolatos. Kész volt
megcáfolhatatlan bizonyítékkal alátámasztani az Üzenetet. Három
nappal késôbb, mivel nem fogadta el Mullá Husayn állítását, a herceg
parancsot adott katonáinak, hogy nyissanak tüzet az erôdre.
Quddús, Mullá Husayn és kétszáz társuk az erôdbôl egyenesen a
csapatok felé lovagoltak, ügyet sem vetve a körülöttük záporozó lövésekre.
A herceg, Mullá Husayn elôretörését figyelve, látta amint
felé közeledik, ezért utasította embereit, hogy lôjenek rá. Azok
azonban már nem tudták megállítani elôretörését, így Mullá Husayn
átverekedte magát a herceg magánlakosztályába, a herceg pedig –
életét féltve – a hátsó ablakon keresztül az árokba ugrott és elmenekült.
Amint Mullá Husaynt követték barátai, a herceg táborában találtak
egy arannyal és ezüsttel teli szobát, de még érintésre méltónak
sem találták a kincseket. Ebben az összecsapásban Quddús száját
eltalálta egy golyó, kiütve néhány fogát, megsebesítve nyelvét és torkát.
Mullá Husayn mellé sietett, megragadta Quddús kardját és a
legelszántabb módon hadakozva azzal képes volt szétszórni az ellenséges
erôket. Amikor Quddúst visszavitték az erôdítménybe, írásbeli
üzenetben kérte barátait, hogy ne bánkódjanak, hiszen „alá kell
vetni magunkat Isten Akaratának, bármi is legyen az”. Ez az emlékezetes
esemény 1848. december 21-én történt. Ugyanezen hónap
elején indult el Núrból Bahá’u’lláh, és társai kíséretében újra Tabarsíba
ment. Amint közeledtek végcéljukhoz, Bahá’u’lláh társai ragaszkodtak
ahhoz, hogy pihenjen meg egy, az út melletti magányos
házban. Bahá’u’lláh jól tudta, milyen veszélyek leselkednek rá és
társaira, hiszen szigorúan parancsba adták, hogy semmilyen körülmények
között sem szabad semmiféle külsô segítséget nyújtani az
erôdben tartózkodóknak.
Bahá’u’lláh jelenlétérôl azonban tudomást szerzett az ellenség,
Őt és társait letartóztatták, és az ámuli kormányzó rezidenciájára
96
vitték. Amint a csoport a folyóhoz közeledett, Bahá’u’lláh jelezte
társainak, hogy dobják a vízbe az összes kéziratot, ami csak náluk
van. Mivel a kormányzó maga is Mihdí Qulí Mírzá hercegnek
segédkezett, egyik rokonát tette meg helyettesének. Amint a helyettes
kormányzó meghallotta, hogy a csoport a mecsetbe érkezett,
maga is odasietett és felismerte Bahá’u’lláh-t. Nagy tisztelettel volt
Iránta, de mivel az összes pap jelen volt, úgy tett, mintha megszidná
Őt azért, amit csinált.
Megkérte a papokat, hogy tegyenek fel bármilyen kérdést
Bahá’u’lláh-nak. Bahá’u’lláh valamennyi kérdésüket tökéletesen
megválaszolta. A kikérdezés során egyik kísérôjénél felfedeztek egy
kéziratot, melyrôl a papok kijelentették, hogy a Báb írása. Amint a
fôpap elolvasta az elsô néhány sort, durván kijelentette, hogy a Báb
elárulta tudatlanságát a legalapvetôbb nyelvtani szabályokkal
kapcsolatban. „Nagyrabecsült és tanult fôpap – válaszolta
Bahá’u’lláh –, azok a szavak, melyeket kifogásolsz, nem a Bábtól
származnak. Nem más fogalmazta meg ôket, mint Ali imám, a Hűségesek
Parancsnoka.” Bahá’u’lláh válasza elnémította a papokat,
elhatározták azonban, hogy bosszút állnak Rajta, és talpbotozásra
ítélték. Bahá’u’lláh-t és társait ezután a mecset egyik szűkös szobájába
zárták.
A helyettes kormányzó meg szerette volna védeni Bahá’u’lláh-t
ellenségei támadásaitól, ezért éjjel utasította szolgáit, hogy nyissanak
átjárót a szobából, és a Foglyot a saját házába vitette. A helyettes
kormányzó sűrűn elnézést kért Bahá’u’lláh-tól az ámuliak
Vele szemben tanúsított bánásmódjáért, és elítélte a papok alávaló
jellemét.
Néhány nappal késôbb a kormányzó visszatért a Shaykh Tabarsí
erôdtôl, ahol – összecsapván a védôkkel és saját szemével megtapasztalva
bátorságukat és vitézségüket – szívének érzései
megváltoztak, és harag helyett bámulattal tekintett rájuk. Ő maga is
felháborodott a bánásmódon, melyet Bahá’u’lláh-val szemben alkalmaztak,
mélységes tisztelettel és különleges odaadással fordult Felé,
és magasztos hangon beszélt Mullá Husaynrôl. Napokon belül elintézte,
hogy Bahá’u’lláh Teheránba mehessen.
A Mihdí Qulí Mírzá herceg vezetése alatt álló seregek kiheverték
az elszenvedett vereséget és újabb támadásra készültek a Shaykh
Tabarsí erôdben körülzártak ellen. Az erôdítményben egyre
nyomasztóbb volt a vízhiány, ezért a védôknek kutat kellett fúrniuk.
Amikor 1849. február 1-én elkészült a kút, Mullá Husayn így szólt
97
társaihoz: „Ma lesz annyi vízünk, amennyi a fürdôzésünkhöz kell.
Minden földi szennytôl megtisztulva törekedhetünk a Mindenható
Udvarába, és igyekezhetünk örök lakhelyünkre.”
Aznap délután Mullá Husayn megtisztálkodott, új ruhát öltött,
fejére helyezte a Báb turbánját, és felkészült a közelgô összecsapásra.
Mielôtt elhagyta az erôdöt, Quddus-szal töltött némi idôt,
és kiöntötte neki mindazt, ami lelkébôl kikívánkozott. A beszélgetés
végeztével, háromszáztizenhárom társával együtt „Korunk Ura!”
felkiáltással kirontottak a kapun.
Pillanatokon belül szétszórták a tehetséges tábornok vezette
kormányerôket. Mullá Husayn megszokott bátorsága és fürgesége
révén legyôzte két dandár ellenállását, megdöbbenést keltve az
ellenség soraiban. A zűrzavar közepette az ellenség egyik katonája,
‘Abbás Qulí Khán felmászott egy fára és elrejtôzött az ágak között.
Amint Mullá Husayn elhaladt a fa alatt, ‘Abbás Qulí Khán, nem
tudva ki az, rálôtt, a golyó pedig átfúrta Mullá Husayn mellkasát.
Mullá Husayn, erôsen vérzô sebbel, leszállt a lóról, majd a földre
zuhant. Két fiatal társa sietett segítségére és visszavitték az erôdbe.
Mihelyst Mullá Husayn az erôdbe érkezett, Quddús azt kérte
társaiktól, hogy hagyják magukra ôket a szobájában. Mullá Husayn
azonban elvesztette eszméletét. A szoba elôtt a barátok feszülten
várakoztak. Néhány pillanattal késôbb csodálkozva hallották, amint
Mullá Husayn nyugodt hangon válaszol Quddús kérdéseire.
Kettôjük beszélgetése két órán keresztül zajlott. Az egyik barát az
ajtó repedésén keresztül kémlelt a szobába és megdöbbenve látta,
hogy Mullá Husayn térden állva hallgatja Quddús mondandóját.
Quddústól pedig a következôket hallották: „Siettetted távozásod
óráját, és itthagytál engem, kiszolgáltatva ellenségeim kényekedvére.
Kérem Istent, hogy hamarosan követhesselek és
megízlelhessem a mennyország leírhatatlan gyönyörűségeit.”
Jóval késôbb Quddús kinyitotta az ajtót, hogy beengedje társait,
akik látták, hogy Mullá Husayn már kilehelte lelkét. Halvány mosoly
ült arcán, és úgy tűnt, hogy békés álomba szenderült. Quddús
személyesen gondoskodott temetésérôl, és saját ingébe öltöztette
Mullá Husaynt. Mullá Husayn földi maradványai ma is a Shaykh
Tabarsí Szentély apró belsô helyiségében találhatóak, ahova eltemették.
Quddús szeretô gondossággal, a saját kezével helyezte a
sírba a testet, és ezt mondta: „Imádkozom Istenhez, hogy soha ne
válasszon el engem tôled.” Ezután utasítást adott, hogy a többi harminchat
vértanú testét ugyanazon sírba temessék, az erôd északi
98
oldalán. „Legyenek figyelemmel Isten szerettei Hitünk eme
mártírjainak példájára – jegyezte meg, amint sírjukhoz kísérte ôket.
– Maradjanak életükben olyan egységben, mint e mártírok halálukban.”
Ellenségeinek támadásától számítva száztizenhat nap telt el
Mullá Husayn mártírhaláláig, mely idôszak alatt olyan hôsies
tetteket vitt véghez, melyek még ellenfeleibôl is csodálatot váltottak
ki. Minden összecsapásban olyannyira kitűnt képességeivel, vitézségével,
lovagiasságával és erejével, hogy ez egyedül elegendô lett
volna ahhoz, hogy örökre megalapozza a Hit páratlan jellegét, melynek
védelméért oly hôsiesen küzdött, és amelyért oly nemes halált
halt. Jellemének és gondolkodásmódjának sajátosságai, kifinomult
igazságérzete és rendíthetetlen önfeláldozása kiemelkedô személyiséggé
tették azok között, akik az új Kinyilatkoztatás dicsôségérôl és
erejérôl bizonyságot tehettek. 36 évesen halt mártírhalált.14
Mullá Husayn öccse és nôvérének férje is a Shaykh Tabarsí
erôdnél ürítette ki a vértanúság kelyhét. Mullá Husayn nôvére,
Varaqatu’l Firdaws, a türelem és lemondás olyan különleges képességeivel
megáldott hölgy volt, amely még a legönzetlenebb férfiak
körében is ritkaság. Férje ugyan egyetlen fillérrel sem tudta
támogatni kiadásait három éven át, és a legnagyobb nehézségek
közepette gondoskodott magáról, mégsem hagyta el ajkát egyetlen
zokszó sem. Egyetlen viseltes ruhája volt, soha nem kért férjétôl
ruhát vagy költôpénzt utazásaira. Ám a leány erényein túltett az
anyáé. Mullá Husayn hiába figyelmeztette édesanyját fia közelgô
mártírhalálára, ô továbbra is derűs maradt, és örvendezett, hogy
Isten elfogadta fiainak áldozatát.
A Mullá Husayn és követôi, valamint az ostromlók között lezajlott
utolsó csata akkora pusztítást okozott az uralkodó seregében,
hogy negyvenöt napba telt, amíg újra rendezni tudták soraikat.
Közben a Shaykh Tabarsí erôd egyik védôjének árulása révén Mullá
Husayn halálhíre is eljutott az ellenséghez, s ez felbátorította ôket.
Elhatározták, hogy mielôbb megtámadják a védôket, s most, hogy
többé nem állt velük szemben félelmetes ellenfelük, biztosak voltak
a gyôzelemben. Amikor a támadás megkezdôdött, Quddús megkér-
14 Bahá’u’lláh ezt mondja Mullá Husayn-ről a Kitáb-i-Íqánban (A Bizonyosság
Könyvében): „Közöttük volt Mullá Husayn, aki a Nap Kinyilatkoztatása ragyogó
dicsőségének befogadójává lett. Ha ő nem lett volna, Isten nem foglalta volna el
Könyörületessége székét, sem pedig az örök dicsőség trónját.”
99
te egyik hadnagyát, Muhammad Baqírt, hogy tizennyolc emberével
mérjen méltó büntetést a támadókra, és ébressze rá ôket arra, hogy,
bár Mullá Husayn nincs többé velük, de Isten legyôzhetetlen ereje
által továbbra is segíti az ô társait. Muhammad Baqír nyomban
végrehajtotta Quddús parancsát és a „Korunk Ura!” kiáltást hallatva
kilovagolt az erôdbôl és egyenesen az ellenségnek rontott. ‘Abbás
Qulí Khánt, aki Mullá Husaynt lelôtte, és ezt az új támadást vezette
a Shaykh Tabarsí védôi ellen, annyira elfogta a félelem, hogy leesett
lováról és elrohant, miközben egyik csizmája a kengyelbe szorult. A
katonák félelmükben szintén szétszéledtek és ‘Abbás Qulí Khánnak
be kellett ismernie a megalázó vereséget. Muhammad Baqír és
tizennyolc társa sértetlenül tért vissza az erôdbe.
Az ellenség megfutamodása némi megkönnyebbülést hozott a
szorongatott helyzetben lévô védôknek. Élelmük viszont már nem
volt más, csak az ellenség táborából zsákmányolt lovak húsa. A csapásokat
és nehézségeket állhatatosan viselték és csak Quddús
kívánságainak végrehajtásával törôdtek.
Mihdí Qulí Mírzá herceg örömmel hallotta, hogy ‘Abbás Qulí
Khán vereséget szenvedett, mivel a Báb követôi feletti gyôzelmet
magának kívánta. Levelet írt Teheránba, melyben erôsítést és nagy
mennyiségű lôszerutánpótlást kért, és megkezdte a felkészülést az
erôd elleni támadásra.
Eközben az ostromlott erôdben rekedt kicsiny csoport az éhezés
ellenére dalolni kezdett és vidám maradt, megvetve a reájuk
leselkedô veszélyeket. Az erôd visszhangzott az Urat dicsôítô daloktól.
Már arra is rákényszerültek, hogy lábbelijük bôr részeit
megegyék, mivel minden más élelmük elfogyott. De ha csak egy
pillantást vetettek Quddúsra, olyan erô szállta meg ôket, hogy
minden ellenséges sereg legyôzésére képesnek érezték magukat.
1849 márciusának elején Quddús figyelmeztette társait közelgô
vértanúságukra. Néhány nap múlva három, Mihdí Qulí Mírzá herceg
vezetése alatt álló nagy létszámú hadtest ütött tábort az erôd
mellett és ágyúikkal lôni kezdték azt. Quddús elôjött szobájából,
arcán mosoly ült és nyugodt hangnemben így szólt barátaihoz: „Ne
féljetek a gonosz fenyegetésétôl, és ne rettenjetek meg az istentelenek
lármájától. Mindegyikôtök órája ki van jelölve, és annak elérkeztét
sem az ellenség támadásai, sem a barátok igyekezete nem
tudja sem siettetni, sem késleltetni. Még ha a Föld összes hatalma
fogna is össze ellenetek, nem lesz erejük, hogy mielôtt ama óra elérkezne,
akár csak egy jottányival vagy darabkával is megrövidítsék
100
életetek hosszát.” Ezek a szavak nagy bátorsággal töltötték el a
hívôk szívét.
Quddús újra meghagyta Muhammad Baqírnak, hogy tizennyolc
társával törjön ki az erôdbôl. Olyan ádázul vetették magukat az
ellenségre, hogy szétszórták az ágyúk körül összegyűlt csapatokat,
zsákmányul ejtették és szétzúzták a lövegeket. Lerombolták a felállított
barikádokat, és aznap az ellenségbôl harmincan vesztették életüket.
Muhammad Baqír és társai sértetlenül tértek vissza. Mihdí
Qulí Mírzá herceg csapatainak újra napokra volt szüksége, hogy
rendezzék soraikat. Az erôdben tartózkodó társak pedig, miután
cipôjük és nyergeik bôr részei is elfogytak, már csak fűfôzeten
éltek.15
A Báb hűséges követôi ellen intézett további támadások után a
herceg haditanácsot ült parancsnokaival. Arra a következtetésre jutottak,
hogy csak úgy férkôzhetnek a közelükbe, ha szabad elvonulást
ígérnek az ostrom alá vett férfiaknak, amennyiben megadják
magukat és elhagyják az erôdítményt. A herceg néhányuknak még
üzeneteket is küldött, melyben családjaikról adott hírt, és azt sugallta,
hogy a családok nagyon aggódnak szeretteik távolléte miatt.
Egyikük, Mullá Mihdí, mikor ily módon megkörnyékezték, és közölték
vele, hogy kisfia, Rahmán hiányolja és sóvárog utána, így válaszolt:
„Mondd meg neki a nevemben, hogy az igazi Rahmán16
szeretete, mely meghalad minden földi ragaszkodást, annyira
megtöltötte szívemet, hogy abban nem maradt hely mást szeretni,
csak Őt.”
Az álnok herceg elküldte megbízottait Quddúshoz egy, a
Koránjába írott biztosítékával, mely szerint nem akarja, hogy bántódása
essék az erôd védôinek, hanem véget akar vetni az ellenségeskedésnek,
és szabad elvonulást enged otthonaikba. Quddús felszólította
valamennyi követôjét, hogy készüljön fel az erôdítmény elha-
15 ‘Abdu’l-Bahá az „Igazhitűek emlékiratai” című művében így ír: „Tizennyolc
napon át maradtak élelem nélkül. Cipőjük bőr részein éltek. Hamarosan ez is
elfogyott, és már csak vizük maradt. Minden reggel ittak egy kortynyit, s éhezve és
kimerülten feküdtek erődük falai közt. Amikor azonban támadás érte őket, azonnal
talpra szökkentek, s csodálatos bátorságot és döbbenetes ellenállást
tanúsítottak ellenségeik előtt. Ilyen körülmények között rendkívül nehéz fenntartani
a rendületlen hitet és béketűrést, az ilyen rettentő megpróbáltatás elviselése
pedig ritka jelenség.”
16 Utalás Istenre – Rahmán jelentése „könyörületes”.
101
gyására. „Felkérésükre adott válaszunk által lehetôséget adunk
nekik, hogy megmutassák szándékaik ôszinteségét” – mondta.
Quddús kétszázkét társával ért a sátorhoz, melyet a herceg
számukra felállíttatott.
Napkeltekor egy küldönc érkezett és a herceg elé kísérte
Muhammad Baqírt. Quddús engedélyt adott számára, hogy
távozzon, ô pedig, amikor visszatért, beszámolt Quddúsnak arról,
hogy a herceg megismételte ígéretét, valamint nagy tisztelettel és
kedvességgel bánt vele. Azt is közölte viszont, hogy azon a véleményen
van, miszerint „amit a nyelve mond, szíve egyáltalán nem
hiszi”. Quddús osztotta nézôpontját, és utasította társait, hogy még
aznap éjjel szóródjanak szét, ô maga pedig Bárfurúshba készült
indulni. Ám délután a herceg fôhadiszállására kísérték. Nem sokkal
késôbb a herceg néhány segédje kereste fel a társakat, azt állítva,
hogy Quddús szeretné, ha csatlakoznának hozzá a fôhadiszálláson.
Néhányukat sikerült rászedniük, s így azok az ôrökkel együtt
távoztak. ôket foglyul ejtették és végül eladták rabszolgának. Egyedül
ôk élték túl a Shaykh Tabarsí erôd hôsies küzdelmeit, így elmondhatták
honfitársaiknak szenvedésük szomorú történetét.
Késôbb a herceg segédei nyomást gyakoroltak az egyik Élô Betűjére,
Mullá Yúsufra, hogy tudassa maradék barátaival, Quddús fegyverletételre
kéri ôket. Amikor megtagadta a parancs végrehajtását,
azonnal kivégezték. Ezt követôen körülvették a fennmaradt társak
csoportját, tüzet nyitottak rájuk és valamennyiüket megölték.
Amint ezt az iszonyatos tettet véghezvitték, a herceg
megparancsolta, hogy néhány foglyot tartsanak meg váltságdíj fejében,
a többieket pedig a legkegyetlenebb módon végezzék ki.
Quddúst a herceg Bárfurúshba vitte, ahová 1849. május 11-én
érkeztek meg. Az egész várost zászlókkal díszítették, a lakók pedig
kijöttek üdvözölni a herceget és gratuláltak neki a gyôzelemhez.
Ezután három napos ünnepet tartottak. A herceg eredeti szándéka
az volt, hogy Teheránba viszi Quddúst és átadja az ottani hatóságoknak,
ám a bárfurúshi fôpap annyira haragudott Quddúsra, hogy
minden ravaszságát bevetve igyekezett rávenni a herceget, hogy adja
át neki. A herceg végül engedett a pap kívánságának. Amint a herceg
beleegyezett, hogy Quddúst a fôpap ôrizetébe helyezzék,
Bárfurúsh lakói nyomban a legkegyetlenebb és legdurvább kínzásoknak
vetették ôt alá. Bahá’u’lláh elmondta, hogy e hôsies ifjúnak
olyan kínzatásokban volt része, s olyan halált halt, mellyel még
Jézusnak sem kellett szembenéznie haláltusája idején. Quddús vér-
102
tanúsága körülményeinek hatására a Báb hat hónapon keresztül
képtelen volt írni vagy diktálni a Chihríq erôdben. Quddúst
megfosztották ruháitól, majd mezítláb, fedetlen fôvel, súlyos láncok
terhe alatt vezették végig az utcákon, miközben a város egész
lakossága szitkozódva követte. Az ordító csôcselék megátkozta és
megköpködte, a nôk söpredéke késekkel és fejszékkel támadt rá,
testét megdöfködték és megcsonkították, végül tűzre vetették. Az éj
leple alatt egy odaadó barát összegyűjtötte megcsonkított és
megégett földi maradványait, és vértanúságának helyétôl nem
messze temette el.
Kínzatásai közepette Quddúst hallották, amint megbocsátást és a
helyes út megmutatását kéri Istentôl ellenségeinek. Amint
közeledett vértanúságának helyszínére, Quddús felemelte hangját
és ezt mondta: „Bárcsak édesanyám itt lehetne velem és saját
szemével láthatná menyegzôm szépségét.” E szavak után a tömeg
rávetette magát és széttépték testét.
103
A teheráni Sabzih-Maydán, ahol számos hívő szenvedett vértanúságot
104
XIV. FEJEZET
A HÉT TEHERÁNI MÁRTÍR
Aszomorúsággal töltötték el a Báb szívét. T
TABARSÍ hôseinek tragikus sorsáról szóló hírek mérhetetlen
itkára késôbb így
számolt be errôl az idôszakról: „A váratlan hírek mélységesen
lesújtották a Bábot. A bánat annyira összetörte a szívét, hogy Hangja
elnémult, Tolla pedig megállt. Kilenc napon át nem találkozott
egyetlen barátjával sem… Könnyek záporoztak szemébôl, és gyötrelmeit
vég nélkül visszhangozták ajkai. A függöny mögül hallottam,
amint szabad utat engedett szomorúságának, amikor szobájának
magányában egyedül volt a Szeretettel… Öt hónapon keresztül
bágyadtan vergôdött a csüggedés és bánat óceánjába merülve.”
Amikor folytatta munkáját, az elsô oldalt, melyet leírt, Mullá
Husayn emlékének szentelte. Csak úgy ontotta dicshimnuszait
Mullá Husaynhez és Quddúshoz, és megígérte, hogy hamarosan ô is
csatlakozik e két halhatatlanhoz. Kinyilatkoztatott egy emlékimát
tartalmazó Táblát is nekik. Ezt a Táblát átadta az egyik hívônek, és
kérte, hogy utazó álruhában menjen Tabarsíba és látogassa meg azt
a helyet, melyet a hôsök teste megszentelt. Kérte, hogy imádkozzon
azokon a szent helyeken és hozzon magával egy maréknyit a Quddús
és Mullá Husayn földi maradványait fedô földbôl, és a következô
Naw-Rúzig térjen vissza Hozzá. A hívô a feladatot az utasításoknak
megfelelôen végrehajtotta. Visszafelé jövet egy darabig Teheránban
idôzött, ahol találkozott Baha'u'lláh-val, Aki rábízott egy, a Bábnak
szóló levelet.
Ebben az idôben a cselszövôk nagy felfordulást keltettek
Teheránban. Egy Káshánból való siyyid úgy tett, mintha elfogadná a
Báb tanításait, és hívônek jelentette ki magát. Szabadon érintkezett
a többi követôvel és megtudta valamennyiük nevét. Ezután áruló
módon átadta a hívôk neveit tartalmazó listát a hatóságoknak.
Közülük tizennégyet elfogtak, és az egyik tisztviselô házában egy
hónapon keresztül tartották fogva ôket. Ezalatt Táhirih is ugyanabban
a házban volt bebörtönözve, csak a felsô szinten.
105
Minden eszközzel megpróbálták ôket vallomásra bírni, de
hasztalanul. A foglyok megtagadták az engedelmességet kínzóikkal
szemben. Egyikük még a legkegyetlenebb kínzás hatására sem volt
hajlandó megszólalni, így végül azt gondolták róla, hogy néma.
Az uralkodó akkoriban tartózkodott az üldözött közösséggel
kapcsolatos ügyekbe történô közvetlen beavatkozástól, legtöbbször
nem is tudta, mi történik velük. Nagyvezíre teljhatalommal bírt és
kénye-kedve szerint rendelkezett sorsuk felett. Döntéseit senki sem
merte megkérdôjelezni, sem pedig rosszallását kifejezni
önkényeskedésével szemben. Amikor meggyôzôdött arról, hogy a
foglyokat nem tudja rávenni hitük megtagadására, hetet közülük
halálra ítélt. Eme hét személy a Hét Teheráni Mártír:
(1) Az elsô közülük a Báb anyai nagybátyja, Shíráz egyik vezetô
kereskedôje, Hájí Mírzá Siyyid ‘Alí volt, aki a Báb neveltetésérôl
gondoskodott. Mindig szeretô gondoskodással vette Őt körül, és az
elsôk között hitt Benne. Amikor a Báb a Chihríq-i erôdben raboskodott,
Hájí Mírzá Siyyid ‘Alí meglátogatta, onnan pedig Teheránba
ment, és vértanúságáig ott tartózkodott. Amikor elfogták, sok vagyonosabb
kereskedô ismerôse felajánlotta, hogy kifizeti érte a váltságdíjat,
de ô ezt elutasította. Végül a nagyvezír elé vitték, aki elmondta
neki, mennyire irtózik attól, hogy megbüntesse Mohamed
próféta leszármazottait. Nem akart mást, csak hogy Hájí Mírzá
Siyyid ‘Alí tagadja meg hitét a Bábban, s azonnal elengedik, és elhalmozzák
kitüntetésekkel és gazdagsággal. Erre Hájí Mírzá Siyyid ‘Alí
így válaszolt: „Ha visszautasítanám azokat az igazságokat, melyek
ebben a Kinyilatkoztatásban rejteznek, az olyan lenne, mintha
visszautasítanám az összes korábbi Kinyilatkoztatást. Ha visszautasítanám
a Siyyid-i-Báb Küldetésének elismerését, az olyan lenne,
mintha kitérnék atyáim hitébôl, és megtagadnám annak az Üzenetnek
az isteni jellegét, amelyet Mohamed, Jézus, Mózes és az
összes múltbeli próféta kinyilatkoztatott. Isten tudja, hogy amit
azoknak a Küldötteknek a mondásairól és tetteirôl hallottam és
olvastam, ugyanazokat volt szerencsém látni ettôl az Ifjútól, eme
kedves Rokonomtól, legkorábbi gyermekkorától mostanáig, harminc
éves koráig. Benne minden ama nagynevű Elôdjére és Hitének
imámjaira emlékeztet, akiknek életét hagyományaink feljegyezték.
Csak annyit kérek tôled, engedd meg, hogy én legyek az elsô, aki
leteszem életem szeretett Rokonom ösvényén.”
A nagyvezír dühös lett és megparancsolta, hogy fejezzék le.
Amint kivégzésének helyére vitték, odakiáltott az összesereglett
106
tömeghez: „Több, mint ezer éven keresztül imádkoztatok újra és
újra, hogy a megígért Kinyilatkoztatás öltsön végre testet. Mikor
nevét említettétek, milyen gyakran kiáltottatok szívetek legmélyébôl:
»Siettesd, ó, Isten, az Ő eljövetelét; távolítsd el a
megjelenése elôtt álló akadályokat!« És most, hogy eljött,
reménytelen száműzetésbe küldtétek Azerbajdzsán távoli és elzárt
szegletébe, és felkeltetek, hogy társait kivégezzétek. Ha Isten haragját
hívnám rátok, biztos vagyok benne, hogy bosszuálló dühe
szörnyen lesújtana rátok. De az én imám nem ilyen. Utolsó
leheletemmel azért imádkozom, hogy a Mindenható törölje le bűnötök
szégyenfoltját, és tegyen képessé arra, hogy felébredjetek
nemtörôdömségtek álmából.” Ezután levette turbánját, a hóhér felé
fordult és kérte, hogy hajtsa végre a parancsot.
(2) Mírzá Qurbán-‘Alí, ugyanúgy Bárfurúsh szülötte volt, mint
Quddús. ôszinte hitű, és természetétôl fogva igen nemes ember volt.
Annyira tiszta életet élt, hogy a tartomány nevezetes emberei közül
sokan neki ajánlották hűségüket. Honfitársai olyan nagyra becsülték,
hogy mikor zarándoklatra ment Karbilába, hatalmas tömeg állt
végig az úton, hogy tiszteletüket fejezhessék ki elôtte. Ő azonban
megvetette a vezetô személyiségeket körülvevô pompát és
környezetet. A zarándoklatról hazatérôben Mírzá Qurbán-‘Alí
találkozott Mullá Husaynnel, hallott a Hitrôl és elfogadta igazságát.
Amikor Teheránban letartóztatták, amint szerény ruházatban,
kísérôi társaságában sétált az utcán, maga volt a megtestesült
lemondás és a világtól való elfordulás.
Az uralkodó anyja, aki barátja volt, megpróbált közbenjárni érdekében
a nagyvezírnél, arra hivatkozva, hogy nem hisz a
Bábban, és hamisan vádolják. Amikor kivallatták, ezt válaszolta:
„Őszentsége követôjének és szolgájának tekintem magam, bár nem
tudom, Ő elfogadott-e engem.” Amikor kincsekkel és magas hivatallal
próbálták megkísérteni, így szólt:
„Fejemet a Hôn Szeretettért feláldozni,
Szememben apróság csupán, egy könnyű semmi,
Zárd le ajkaid, és közvetítôt ne említs,
Mert szeretôknek nem kell senki közbenjárni.”
A nagyvezír azzal az állítással próbálta kigúnyolni, hogy olyan
személyt követett, akinek rangja, befolyása és tudása alacsonyabb
rendű, mint a sajátja. Mírzá Qurbán-‘Alí azonban így vágott vissza:
„A tudás, amit elsajátítottam, oda vezetett, hogy hűségben meghajoljak
Azelôtt, Akit Uramnak és Vezetômnek ismertem el… Elfo-
107
gultság nélkül ítéltem meg Őt, és arra jutottam, hogy ha ez az Ifjú,
Kinek világon túli hatalmáról barát és ellenség egyaránt bizonyságot
tesz, hamis, akkor Isten minden Prófétáját idôtlen idôktôl egészen
máig a megtestesült hamisságnak kell tekinteni! Tudom, hogy ezernyi
csodálóm rajong értem feltétlenül, és mégsincs hatalmam arra,
hogy közülük akár a legutolsónak is megváltoztassam a szívét. Ez az
Ifjú azonban képesnek bizonyult arra, hogy szeretetének elixírje
által legalantasabb embertársai lelkét is átlényegítse. Ezernyi hozzám
hasonló emberre segítség nélkül, egyedül gyakorolt olyan hatást,
hogy anélkül, hogy akár csak színe elé járultak volna, elvetették
vágyaikat és ragaszkodtak szenvedélyesen az Ő akaratához. Bár
tudták, hogy mennyire méltatlan az áldozatuk, mégis azután
sóvárogtak, hogy letehessék életüket Érte abban a reményben, hogy
odaadásuk e további bizonyítéka említésre érdemesnek bizonyul
Udvarában.” A nagyvezír követelte, hogy vigyék el elôle, különben
még maga is hatása alá kerülne. „Te magad vagy a bizonyíték ez
ellen a varázslat ellen – válaszolta Mírzá Qurbán-‘Alí –, amely csak
a tiszta szívűeket tudja megragadni. Veled és a hozzád hasonlókkal
soha nem lehet megláttatni annak az isteni elixírnek a rabul ejtô erejét,
amely egy szempillantás alatt átlényegíti az emberek lelkét.”
Ezután elvitték a kivégzésre, melyre ugyanott került sor, ahol Hájí
Mírzá Siyyid ‘Alí teste hevert. Átölelte a testet és kérte a hóhért,
hogy sújtson le rá. A hóhér elsô csapása Qurbán ‘Alí turbánját érte,
s az leesett, mire ô lelkesen így szavalt:
„Boldog kit szerelme úgy elbódít,
hogy már maga is alig tudja,
vajon a Szeretett lábához
fejét vagy turbánját dobja.”
(3) Ezután Hájí Mullá Ismá‘íl-i-Qumí következett. Zsenge ifjú
korában Siyyid Kázim tanítványaként nagy tudást szerzett, melynek
segítségével késôbb elfogadta a Báb Kinyilatkoztatását. A világtól
való elfordulás szellemiségét hordozta, és híres volt ékesszólása,
mellyel a Hitrôl értekezett. A Báb tanításainak ismert magyarázója
volt. Hamar elfogták, majd a vesztôhelyre vitték. Mikor a vérpadra
kísérték, meglátta az ôelôtte kivégzett két vértanú holttestét, és így
kiáltott: „Nagyszerű, szeretett társaim! Teheránt paradicsommá
változtattátok! Bárcsak elôttetek járhattam volna!” Ezután imába
merült és az áhítat alatt érte a hóhér végzetes csapása.
(4) Alig lehelte ki lelkét, mikor már kísérték is a vérpadra Siyyid
Husayn-i-Turshízít, a tanult papot, aki elfogadta a Bábot. Amint
108
szembenézett a sokasággal, felkiáltott: „Najaf és Karbilá szent
városának papjai egyként tettek bizonyságot állásomról, mint Hitük
törvényeinek és tanításainak felhatalmazott magyarázójáról. A
Siyyid-i-Báb nevét csak nemrég hallottam. A tudás, amit az iszlám
tanítások bonyolult részleteirôl szereztem, lehetôvé tette, hogy felbecsülhessem
a Siyyid-i-Báb által elhozott Üzenet értékét. Meg
vagyok gyôzôdve, hogy ha megtagadnám az Igazságot, amit Ő
kinyilatkoztatott, ezen keresztül megtagadnám hűségemet az összes
korábbi Kinyilatkoztatáshoz is.” Alig hagyták el ezek a szavak az
ajkát, mikor a nagyvezír szolgálatában lévô egyik tiszt kirántotta
tôrét, és olyan erôvel döfte bele, hogy az áldozat azonnal holtan
zuhant a földre lába elôtt.
(5) Ezután hamarosan Hájí Muhammad-Taqíy-i-Kirmánít
vezették a vesztôhelyre. A látvány szörnyűsége erôs felháborodást
váltott ki belôle: „Gyere, te nyomorult és szívtelen zsarnok – fakadt
ki üldözôje felé fordulva – és mihamarabb végezz velem, mert már
türelmetlenül várom, hogy találkozhassak kedves Husaynemmel.
Túlélni ôt olyan kínzás, mit el nem viselhetek.”
(6) Alighogy Hájí Muhammad ezeket a szavakat kiejtette,
elôsietett Siyyid Murtadá, az egyik ismert zanjáni kereskedô, hogy
megelôzhesse még életben lévô társait. Rávetette magát Hájí
Muhammad-Taqí testére, és könyörgött a hóhérnak, hogy siyyid
lévén, az ô vértanúsága dicséretesebb lenne Isten szemében, mint
Hájí Muhammad-Taqíé. Amíg a hóhér felkészült kivégzésükre, az
utolsó vértanú is csatlakozott hozzájuk.
(7) Muhammad-Husayn-i-Marághi’í elôrohant, és könyörgött,
hogy ôt végezzék ki a társai elôtt. Hármuk buzgalma, hogy egymást
megelôzve áldozzák fel életüket Hitükért, megdöbbentette a
sokaságot. Olyan erôvel rimánkodtak, hogy végül is mind a hármukat
egyazon pillanatban fejezték le.
Emberi szem ritkán látott még ilyen erôs hitet és a féktelen
kegyetlenség ilyen megnyilvánulásait. Bár számukat tekintve
kevesen voltak, mégis, mikor visszaidézzük vértanúságuk
körülményeit, el kell ismernünk annak az erônek a rendkívüli
természetét, amely az önfeláldozás ilyen ritka lelkületét tudta
kiváltani. Ha emlékezünk a vértanúk magas társadalmi állására, ha
megfigyeljük, hogy milyen szinten fordultak el a világtól és milyen
erôs volt a hitük, ha figyelembe vesszük, hogy befolyásos körök
milyen nagy nyomást gyakoroltak az életüket fenyegetô veszély
elhárítására, s ha mindenek fölött elménkbe idézzük azt a lelkületet,
109
amely dacolt a kegyetlenkedésekkel, melyekre egy szívtelen ellenség
vetemedett velük szemben, mindez arra ösztönöz, hogy ezt az epizódot
az Ügy krónikái egyik legtragikusabb eseményének tekintsük.
Három napon és éjen át a holttestek a nyílt téren maradtak,
kitéve a tömeg leírhatatlan megalázásának. A feldühödött emberek
megrugdosták, megköpdösték, megdobálták és megátkozták a testeket,
szemetet dobáltak rájuk és a legvisszataszítóbb szörnyűségeket
művelték velük. Senki sem mert tiltakozni a kegyetlen bánásmód
ellen.
Három nap elteltével temették el ôket közös sírba, Teherán
kapuin kívül, a köztemetôn túl.
A mártírokról szóló hírek akkor jutottak el a Bábhoz, amikor
mély bánatba merült a Tabarsíban történt események miatt. A
tiszteletükre kinyilatkoztatott részletes Táblában, utalást tett
kiemelt helyzetükrôl, s úgy említette ôket, mint az a „Hét kecske”,
melyek az iszlám hagyományok szerint „a megígért Megnyilvánulás
elôtt fognak járni”. Az elôtte való járás azt jelenti, hogy
vértanúságuk megelôzi a Megnyilvánulás, azaz maga a Báb saját
mártírhalálát. A Báb jövendölése valóra vált, amikor négy hónap
múlva Tábrízban maga is vértanúvá lett.
110
XV. FEJEZET
NAYRÍZ
MIKÖZBEN
Vahíd, aki K
a Tabarsí erôdnél a viharos események zajlottak,
urdisztánban foglalkozott a tanítások
terjesztésével, tudomást szerzett arról, hogy a barátokat ostrom alá
vették, s igyekezett segítségükre sietni. Azonban még mielôtt ezt
megtehette volna, Bahá’u’lláh megüzente neki, hogy nem lehetséges,
hogy csatlakozzon hozzájuk. Mindez nagy bánattal töltötte el
Vahídot. Egyetlen vigasza az volt, hogy találkozott Bahá’u’lláh-val és
jótékony erôt meríthetett tanácsaiból. Vahíd ezután Isfahánba indult,
és útja során minden városban a Báb Üzenetét hirdette. Amikor
megérkezett valahová, pihenés és étkezés nélkül azonnal a helyi
mecsetbe sietett, az emberek figyelmét kérte, és a szószékrôl hirdette
a kor tanításait. Isfahánból Yazdba ment, ahol felesége és négy fia
élt az általa nekik épített házban. Szépen berendezett háza volt még
Dárábban és Nayrízban is.
Yazdban a fôpapok és helyi elôkelôségek meglátogatták ôt, és
tiszteletüket tették nála. Egyik ellensége, ahogy nevezték, a Navváb,
különösen féltékeny volt Vahídra, és kárt akart tenni neki. Sokan
azok közül, akik hallották a Báb tanításait Vahíd kitűnô
magyarázatával, ellenállhatatlanul vonzódni kezdtek a Hithez. Ám
néhányuk szívében irigység gyúlt, és meg akarták fékezni befolyását.
Legfôbb céljuk Vahíd életének kioltása volt. Dühödt ténykedésük
ellenére Vahíd továbbra is nagy embertömegeket fogadott házánál,
akik az új Hitrôl akartak tanulni. Eközben a Navváb megszerezte az
ifjú és tapasztalatlan kormányzó támogatását, aki – a bűnözôkbôl
álló városi csôcselék által kísért – fegyveres katonákat küldött, hogy
vegyék körül Vahíd házát.
Vahídot nem zavarta meg az ellenség felbukkanása. Folytatta
beszédeit, a kardjára mutatott és megjegyezte: „Ezt a kardot, mely
elôttem fekszik, maga a Megnyilvánulás adta nekem. Isten tudja, ha
Ő felhatalmazott volna, hogy szent háborút viseljek ezen emberek
ellen, egyedül és minden segítség nélkül megsemmisítettem volna
111
ôket. Ám Ő azt parancsolta, hogy tartózkodjak ettôl.” Majd
rámutatott az udvarban álló lovára, és ezt mondta: „Ezt a paripát a
néhai Muhammad sah adta nekem, hogy elvégezhessem vele a
küldetést, melyet rám bízott, vagyis hogy elfogulatlanul kutathassam
a Siyyid-i-Báb által kinyilatkoztatott Hit természetét. Arra kért,
hogy személyesen számoljak be neki kutatásom eredményeirôl,
mivel én voltam az egyetlen személy a teheráni vallási vezetôk közül,
akiben feltétel nélkül megbízott. Azzal a szilárd elhatározással
vállaltam a feladatot, hogy megcáfolom a Siyyid érveit, s ráveszem
arra, hogy hagyjon fel eszméivel és ismerje el vezetô szerepemet,
továbbá, hogy Teheránba vigyem, hogy ott tanúja legyen diadalmenetemnek.
Amikor azonban az Ő közelségébe kerültem és hallottam
szavait, éppen az ellenkezôje történt annak, amit elképzeltem.
Elsô találkozásunkkor megszégyenültség és zavarodottság lett úrrá
rajtam, a második alkalom végeztével olyan gyámoltalannak és
tudatlannak éreztem magam, mint egy gyermek, és a harmadik
találkozás során már csak egy porszem voltam a talpa alatt. Ő
valóban nem az a hitvány kis siyyid volt, akinek korábban elképzeltem.
Számomra Ő Maga volt Isten megnyilvánulása, az Isteni Lélek
élô megtestesülése. Attól a naptól fogva vágyom arra, hogy életemet
az Ő Ügyének szentelhessem. Szívbôl örülök, hogy a nap, melyet
megtapasztalni vágytam, oly gyorsan közeledik.”
Barátai izgatottságát látva, nyugalomra és türelemre intette ôket,
és biztosította ôket arról, hogy Isten hamarosan megsemmisítô
vereséget mér ellenségeikre. Amint ezeket a szavakat kimondta, a
„Korunk Ura!” kiáltás harsant fel, s Muhammad ‘Abdu’lláh
vezetésével néhány hívô – akikrôl nem sejtették, hogy Yazd
közelében vannak – rárontott az ellenségre, akkora megdöbbenést
keltve azok szívében, hogy megfutamodtak és a kormányzóval
együtt egy közeli erôdben leltek menedékre.
Muhammad ‘Abdu’lláh ezután megkereste Vahídot és elmondta
különbözô terveit arról, miként lehetne legyôzni az ellenséget.
Vahíd köszönetet mondott neki, hogy közbelépésével megmentette
az életüket, de azt tanácsolta, hogy hagyja el a várost, mivel az ellenség
a legkisebb sebet sem ejtheti rajtuk, amíg a megjövendölt idô el
nem érkezik.
Vahíd ezután elküldte az egyik hívôt, egy ismert polgárt a mecsetbe,
hogy a szószékrôl tájékoztassa az embereket arról, hogy Vahíd
nem akar szent háborút viselni ellenük. Amennyiben azonban
változatlanul tovább támadják ôt és társait, kénytelenek lesznek véde-
112
kezni és szétszórni az ellenség csapatait. Kérte ôket, hogy szívleljék
meg tanácsát, és ne foglalkozzanak a gonosz Navváb híreszteléseivel.
A tömeg megfogadta a tanácsot és nem mentek Vahíd közelébe,
viszont dühüket az erôd közelében táborozó Muhammad ‘Abdu’lláh
és társai ellen fordították.
Aznap éjjel Vahíd utasította a hívôket, hogy szóródjanak szét,
feleségét pedig arra kérte, hogy minden személyes holmijukat hátrahagyva
vigye gyermekeiket apja házába. „Ezt a fejedelmi szállást
kizárólag abból a célból építettem, hogy végül az Ügy ösvényén
lerombolják, és a pompás berendezést, amellyel díszítettem, annak
reményében vettem, hogy egy napon feláldozhatom majd a Hôn
Szeretettért. Akkor majd barát és ellenség egyaránt látni fogja, hogy
aki ezt a házat építette, olyan hatalmas és felbecsülhetetlen értékű
örökség birtokában volt, hogy még egy ilyen pazarul feldíszített és
pompásan berendezett evilági birtok is semmivé vált a szemében.
Hogy csak annyit ér már elôtte, mint egy rakás csont, mely csak az
ebeknek csábító. Bárcsak a lemondás lelkületének ilyen meggyôzô
bizonyítéka felnyitná e bűnösök szemét, és felkeltené bennük a
vágyat, hogy kövessék a példáját annak, aki ezt a lelkületet
tanúsította.”
Vahíd az éj leple alatt összegyűjtötte a Báb valamennyi nála lévô
írását, átadta egy szolgájának és meghagyta neki, hogy a várost egy
bizonyos kapun át hagyja el, és ott várja meg, amíg ô is csatlakozik
hozzá. Sajnos a szolga nem pontosan hajtotta végre az utasítást, és a
hatóságok elfogták. Késôbb egy ágyú csöve elé kötve kivégezték.
Amikor a lakosok észrevették, hogy Vahíd elhagyta a várost, kifosztották
és teljesen lerombolták házát. Vahíd közben gyalog indult
Nayrízba és folytatta az Üzenet hirdetését minden faluban, ahol útja
során megfordult.
Amint Nayrízhoz közeledett, az emberek értesültek érkezésérôl,
ezért félbehagyták munkájukat és elindultak, hogy köszöntsék. Diákok,
tanáraik, kereskedôk és elôkelôségek mind egy csoportba verôdve
mentek.
Amint a kormányzó fülébe jutott a kivonulás híre, futárja révén
megüzente nekik, hogy ha mind egy szálig vissza nem térnek, kész
kiontani életüket, elfogatni feleségeiket és elkobozni vagyonukat.
Ügyet sem vetve a fenyegetésekre, az emberek folytatták útjukat. A
kormányzó pedig a csoport támadásától tartva egy Nayríz közeli
faluba vonult vissza, ahonnan bármikor gyorsan egy erôdbe menekülhetett.
113
Vahíd háza Nayrízban
114
Azok, akik Vahídot hallgatták, és nagy számban voltak ilyenek,
elfogadták a Báb tanításait és készen álltak arra, hogy bárhova kövessék
ôt. „Egyetlen cél érdekében jöttem Nayrízba, mégpedig,
hogy Isten Ügyét hirdessem. Hálát adok Neki és dicsôítem Őt
azért, hogy képessé tett arra, hogy Üzenetével megérintsem
szíveteket. Nem is kell, hogy tovább idôzzek közöttetek, mert ha
ezt teszem, tartok tôle, hogy miattam a kormányzó durván fog
veletek bánni.” ôk azonban nem hallgattak rá, és gyôzedelmesen
vitték házához. Vahíd beleegyezett, hogy még néhány napig
Nayrízban marad és tanítja a Hitet. Minden nap egyre több új hívô
csatlakozott az Ügyhöz.
A kormányzó nem tudott tovább ellenállni a papok erôsödô nyomásának,
akik a Báb eme követôinek kiirtását követelték. Hamarosan
nagy sereget gyűjtött össze, és elôször Vahíd elfogását tervezte.
Ám ez utóbbinak fülébe jutott a terv, ezért számos kísérôjével a
Nayríztól nem messze álló Khájih erôdbe ment, és itt rendezkedett
be a védekezésre.
A kormányzó útnak indított egy, a testvére irányítása alatt álló
hadsereget, mely körülvette az erôdöt, majd ostrom alá vette a
védôket és támadásba lendült. Vahíd csak egy maroknyi követôjét
küldte ki, hogy állítsák meg a támadást és szórják szét az ellenséget.
Oly buzgóak voltak a Hitben, és úgy bíztak Vahídban, hogy igen
rövid idôn belül véghezvitték a feladatot.
A kormányzó ezután további támadásokat rendelt el, ám Vahíd
és harcostársai mindig visszaverték ôket. A kormányzó nem tudta
kikényszeríteni ellenfelei behódolását és ráébredt, hogy minden
erre irányuló erôfeszítése teljesen hiábavaló.
Ahogyan az a Shaykh Tabarsí erôd esetében is történt, áruláshoz
és csalárdsághoz folyamodtak, hogy fölénybe kerüljenek a Khájih
erôdben tartózkodó hívekkel szemben. A kormányzó és parancsnokai
itt is a Koránra hivatkozva írtak üzenetet, és biztosították az
ostrom alá vett közösséget arról, hogy ha megadják magukat, nem
lesz bántódásuk, és szabadon visszatérhetnek otthonaikba. Azt állították,
hogy a hatóságok legfôbb célja a béke megteremtése a környéken.
Vahíd nagy tisztelettel fogadta a Koránt. „Eljött a számunkra kijelölt
óra – mondta. – Ha elfogadjuk hívószavukat, minden bizonnyal
érezni fogják csalárdságuk alávalóságát. Bár pontosan tudom,
mik a szándékaik, kötelességemnek érzem, hogy elfogadjam a
hívásukat és megragadjam az alkalmat, hogy újra megpróbáljam fel-
115
tárni a hôn szeretett Hit igazságait.” Megkérte társait, hogy minden
ellenségeskedésnek vessenek véget.
Vahíd társaival együtt elhagyta az erôdöt, és otthonaikba indultak,
ám ekkor a kormányzó csapatai körbevették és megtámadták
ôket. Sok hôsies hívô vértanúhalált halt, néhányan fogságba estek.
Vahídot is letartóztatták, és szigorú ôrizet alá helyezték, míg kínzói
megoldást találnak arra, miként bújhatnak ki korábbi ígéretük alól,
miszerint nem ölik meg ôt. ‘Abbás Qulí Khán, egy rendkívül szívtelen
és könyörtelen ember, jelezte, hogy ô nem tett ilyen ígéretet,
ezért tetszése szerint bármit megtehet. Két segítôjével lekapták Vahíd
turbánját, nyaka köré tekerték, és egy ló után kötötték, majd
olyan kegyetlenül vonszolták végig az utcákon, hogy belehalt. Holttestét
a tömeg közé vetették, amely a lehetô leggyalázatosabb módon
bánt vele. Kövekkel dobálták, megtaposták és megbotozták.
Így ért véget e nemes és hôsies élet 1850. június 29-én, tíz nappal a
Báb halála elôtt. Vahíd élete ragyogó és mozgalmas volt, állandó tanulás
és elszánt cselekvés jellemezte. Halála a számtalan hívô, feleségeik,
valamint gyermekeik életét követelô vérengzés idôszakának
kezdetét jelezte. Vagyonukat elkobozták, otthonaikat pedig
lerombolták. Sok nô és gyermek olyan embertelen kínzásokon ment
keresztül, melyeket alig lehet szavakba foglalni. Az áldozatokat tüzes
vassal megbélyegezték, letépték körmeiket, megostorozták ôket,
orrukba lyukat fúrtak és kötélen húzva vonszolták végig ôket az
utcákon.
Vértanúk sírjai Nayrízban
116
XVI. FEJEZET
EZERNYOLCSZÁZÖTVEN JÚLIUS KILENCEDIKE
A erzsiában elterjedt, és csodálatot váltott híre hamarosan egész P
NAYRÍZBAN történt zavargások és Vahíd vértanúságának
ki az áldozatok iránt mindazokból, akik hallottak a vérengzésekrôl.
A fôváros, Teherán fôhivatalnokai kétségbeesve tapasztalták, hogy
az új Kinyilatkoztatás követôinek száma az üldöztetés ellenére
folyamatosan nô. Rá kellett ébredniük, hogy nem képesek kioltani
azt az odaadást és szeretetet, melyet a követôk Vezetôjük iránt éreztek.
A Báb pedig, Akit ilyen nagy tisztelet és áhítat övezett, még
életben volt. A nagyvezír foglalkozni kezdett a gondolattal, hogy ha
kioltaná az Ő életét s a Bábot mindenestôl eltörölné a Föld színérôl,
az emberek talán elfelednék Őt, és az országban minden visszatérne
a megszokott kerékvágásba.
Ismertette elképzelését a többi miniszterrel és tanácsossal is, akik
közül senki nem mert ellentmondani neki, kivéve Mírzá ‘Aqá Kháni-
Núrí hadügyminisztert, aki arra hivatkozott, hogy Mohamed
próféta leszármazottjának kivégzése kegyetlen tett lenne. Emlékeztette
ôt a néhai Muhammad sah példájára, aki mindig figyelmen
kívül hagyta a Bábbal szemben felhozott vádakat.
A nagyvezír, ügyet sem vetve a tanácsra, üzenetet küldött a
tabrízi kormányzónak, melyben arra kérte, hogy vitesse a Bábot a
Chihríq erôdbôl Tabrízba, és további intézkedésig tartsa ôrizet alatt.
A kedves és nyíltszívű kormányzó arra gondolt, hogy a következô
utasítás majd szabad hazatérést engedélyez a Fogolynak, ezért a Báb
Tabrízba kísérését legbizalmasabb tisztjére bízta.
Negyven nappal Chihríq-bôl tervezett indulása elôtt a Báb egy
ládikába gyűjtötte valamennyi nála lévô iratát, Tábláját, tollkészletét,
pecsétjeit és achát gyűrűit. A ládikát lezárta és kulcsával együtt
átadta Mullá Báqirnak, az Élô Betűjének, hogy helyezze azt biztonságba
a Báb titkáránál Qazvínban. Mullá Báqir azonnal útnak indult,
de mivel nem találta a keresett személyt, utánament Qumba.
Itt a megbízható titkár Nabíl, vagyis eme könyv szerzôjének jelenlé-
117
tében felnyitotta a ládikát. Ámulatba ejtette ôket a csomag tartalma.
Találtak egy kiváló minôségű kék anyagra írott kézirattekercset,
amelyre a Báb ötágú csillag alakzatban, mintegy ötszáz versben írta
fel a „Bahá” szó változatait. A tekercs inkább nyomtatásra, mint
kézírásra emlékeztetett. Teljesen lenyűgözte ôket a mestermű
látványa, melynél szebbet egy kalligráfus sem készíthetett volna. A
titkár ezután újra lezárta a csomagot, majd azonnal Teheránba indult,
hogy a drága kincset Bahá’u’lláh gondjaira bízza.
A kormányzó megbízható hadnagya Tabrízba kísérte a Bábot, ahol
a kormányzó egyik barátjánál helyezték el, és az utasításoknak megfelelôen
a legnagyobb tisztelettel adóztak Neki. Három nappal
késôbb a kormányzó újabb parancsot kapott a nagyvezírtôl, melyet
annak testvére hozott, s melyben elrendelte, hogy még aznap végezzék
ki a Bábot, és Vele együtt mindenkit, aki követôjének vallja magát.
A parancs nagyon lesújtotta a kormányzót, aki megtagadta egy
ilyen aljas tett végrehajtását. A nagyvezír fivérétôl értesült a kormányzó
reakciójáról, ezért megüzente testvérének, hogy ô maga hajtsa
végre a parancsot. A férfi megpróbálta átadni az üzenetet a kormányzónak,
aki azonban betegnek tettette magát, és nem akart vele
találkozni. A kormányzó magatartása azonban nem tántorította el
szándékától, és nekilátott a parancs teljesítésének. A Bábot a laktanya
egyik cellájába szállíttatta, az örmény ezred vezetôjét, Sám Khán
ezredest pedig utasította, hogy állítson tíz fős ôrséget a bejárat elé.
Tabríz városában aznap mindenütt izgatott nyugtalanság volt
érezhetô. Az emberek azt kezdték rebesgetni, hogy elérkezett számukra
az Ítélet Napja. Mindez nagyon rejtélyesnek tűnt. Amint a
Báb a laktanyaudvarra érkezett, hirtelen egy ifjú furakodott elô a tömegbôl
és Elé ugrott. Elgyötört arccal, kimerült testtel a Báb lábai
elé vetette magát, könyörögve, hogy ne küldje ôt el. A Báb kedvesen
felemelte és biztosította arról, hogy Vele marad. Ő volt az az ‘Anís,
egy tekintélyes tabrízi polgár fia, akit apja bezárt házukba, amiért
követni akarta a Bábot. Ő volt az, akinek álmában a Báb megígérte,
hogy együtt szenvednek majd vértanúhalált. ‘Aníst azonnal letartóztatták
és egy cellába került a Bábbal.
A Báb titkára így mesélte el a történteket: „A Báb arcán egy
addig soha nem látott boldogság áradt szét azon az éjjelen. Függetlenedve
a körülötte tomboló viharoktól, vidáman és jókedvűen beszélgetett
velünk. Úgy tűnt, a ránehezedô bánat teljesen szertefoszlott.”
A Báb azt is bejelentette, hogy ‘Anís másnap Vele együtt lesz
vértanúvá.
118
Másnap hajnalban a Bábot a városi fôpapok elé vezették, hogy a
tisztek átvegyék a halálos ítéletet a vallási hatóságoktól. Amikor a
Báb indulni készült, megkérte titkárát, hogy ne vallja meg bábí
vallását, mivel fontos, hogy el tudja majd mondani mindazon eseményeket,
melyeknek egyedüli tanúja volt. Miközben beszélgettek, az
ôr durván közbevágott, arra intve a Bábot, hogy maradjon csöndben.
A Báb szigorúan megdorgálta az ôrt: „Amíg el nem mondok
neki minden fontos dolgot, amit akarok, semmilyen földi hatalom
sem tud elhallgattatni. Még ha az egész világ fegyverrel is fordul
Ellenem, nem áll hatalmukban, hogy megakadályozzák Akaratom
beteljesítését az utolsó szóig.”
‘Aníst többször kérték, hogy tagadja meg Hitét, ám a legcsábítóbb
ajánlatok és a legkomolyabb fenyegetések ellenére sem tette ezt
meg. Meghozták az ítéletet, hogy Mesterével együtt végzik ki.
A fôpapok nem mertek szemtôl-szemben találkozni a Bábbal,
hanem azon nyomban aláírták a halálos ítéletet. Az okiratot átadták
Sám Khán kezébe, azzal az utasítással, hogy azonnal hajtsa végre az
ítéletet.
Eközben Sám Khán komoly kétségek között ôrlôdött a parancs
végrehajtását illetôen, mivel egyre nagyobb hatással volt rá Foglyának
viselkedése. Attól félt, Isten haragja sújt le rá, ha végrehajtja feladatát.
Odament a Bábhoz és ezt mondta neki: „A keresztény vallást
gyakorlom, és nem akarok semmi rosszat neked. Ha a Te Ügyed az
Isten Ügye, szabadíts meg kötelességemtôl, hogy véredet ontsam.”
„Kövesd a parancsodat – válaszolta a Báb – és ha szándékod
ôszinte, a Mindenható minden bizonnyal eloszlatja majd tanácstalanságodat.”
A Bábot a barakkok egyik oszlopára függesztették, ‘Aníst pedig
hozzákötözték, mégpedig oly módon, hogy feje a Báb mellkasán
nyugodott és így szinte védte Őt. Miután megkötözték ôket, 750
örmény katona sorakozott fel három egyenlô hosszú vonalban, majd
soronként egymás után tűzparancsot kaptak. Miután a nehéz
karabélyok füstje felszállt, a tömeg döbbenten látta, hogy ‘Anís
sértetlen maradt, a Báb pedig eltűnt. Eszeveszett keresés indult a
Báb után, Akit végül ugyanabban a szobában ülve találtak, ahol az
elôzô éjszaka is ôrizték, amint éppen befejezte a félbeszakított
beszélgetést titkárával. Testét egyetlen lövedék sem érte. „Befejeztem
a beszélgetést – mondta az ôrnek. – Most már véghezviheted
szándékodat.” Az ôrt túlságosan megrázták az események, így nem
tudta teljesíteni kötelességét és elmenekült a helyszínrôl.
119
A barakkok előtti tér Tabrízban, ahol a Báb vértanúhalált halt.
(A jobboldali oszlopon X jelöli a helyet, ahová a Bábot felfüggesztették és rálőttek.)
120
Sám Khánt ugyancsak megdöbbentette a váratlan esemény. Ő is
megtagadta az engedelmességet és katonáival együtt – életének
kockáztatása árán – elhagyta a helyszínt.
Egy újabb, ezúttal muszlimokból álló osztag vállalkozott a
kivégzés végrehajtására. Az ifjú Bábot és ‘Aníst újra az oszlophoz
kötözték és kiadták a tűzparancsot. Testüket ekkor szétszaggatták a
golyók, csontjuk és húsuk összekeveredett, arcuk azonban alig
sérült. „Ha hittél volna Bennem, ó, akaratos nemzedék – mondta
utolsó szavaival a bámészkodó tömegnek a Báb, mielôtt a katonák
meghúzták volna a ravaszt –, mindnyájan követtétek volna eme ifjú
példáját, aki rangban legtöbbôtök felett állt, és önként feláldozta
magát az Én ösvényemen. Eljön még az a nap, amikor felismertek
Engem, azon a napon megszűnök veletek lenni.”17
A Báb vértanúhalála 1850. július 9-én, vasárnap délben történt,
31 éves korában.18
Másnap reggel az orosz konzul egy rajzolót küldött a szigorúan
ôrzött árokhoz, melybe a Báb és ‘Anís testét vetették, hogy készítsen
egy vázlatot holttestükrôl.
A második nap délutánján egy hűséges barát és hívô, több segítôvel
összefogva, az éj leple alatt, amikor az ôrök mélyen aludtak, elvitte
a testeket egy közeli selyemgyárba, ahol sietve összeállítottak
17 Bahá’u’lláh ezt írja az Ishráqátban: „Áldott legyen az Isten, Aki kinyilvánította
a Pontot (a Bábot), és ezzel megnyitotta a tudást mindarra, ami volt és lesz…
Ő az a Pont, melyet Isten a Fény óceánjának teremtett hűséges követői
számára, és Tűzgolyónak ellenszegülő teremtményeivel és az istentelenekkel
szemben.”
18 Sir Francis Younghusband az alábbiakat írja 1923-ben megjelent, „A Ragyogás”
című művében: „Nem lehet kételkedni a Báb szenvedélyes őszinteségében,
hiszen az életét áldozta Hitéért. Kellett legyen valami Üzenetében,
ami megérintette az embereket, és lelküket megelégítette, amelyre bizonyíték
az a tény, hogy ezrével adták életüket az Ügyéért és milliók követik Őt a mai
napig. Ha egy fiatalember szándékának komolyságával és vonzó
személyiségével mindössze hatévnyi szolgálat alatt képes volt annyira fellelkesíteni
gazdagokat és szegényeket, művelteket és írástudatlanokat egyaránt, a
Benne és Tanaiba vetett hitükben, hogy rendíthetetlenek maradtak
mindennemű üldöztetés, tárgyalás nélküli halálra ítélés, felnégyelés, megfojtás,
főbelövés, ágyúcsőhöz kötözés ellenére, továbbá ha magas rangú és tanult
emberek Perzsiában, Törökországban és Egyiptomban a mai napig
ragaszkodnak az Ő tanaihoz, akkor Élete mindenképpen az elmúlt száz év
olyan kiemelkedő eseményei közé tartozik, melyet érdemes tanulmányozni.”
121
egy faládát, melybe a földi maradványokat helyezték. Késôbb ezt a
ládát egy biztonságos helyre szállították. Amikor az ôrök észrevették,
hogy elmulasztották kötelességüket, úgy mentették ki magukat
felettesüknél, hogy azt állították, vadállatok ragadták el a testeket.
Bahá’u’lláh értesült róla, hogy hol rejtették el a Báb földi maradványait.
Sietve üzent fivérének, hogy vigyék azokat Teheránba, mivel
a Báb egyik táblájában is leírta ezt a kívánságát. A koporsó az egyik
Teherán melletti szentélybe került, majd nem sokkal késôbb egy
szomszédos szentélyben helyezték el.
A hadügyminiszter, Áqá Khán-i-Núri is hallott a Báb vértanúságáról.
Akkoriban léptették elô és abban reménykedett, hogy nemsokára
ô lesz a nagyvezír. Azonnal értesítette Bahá’u’lláh-t a Báb
kivégzésérôl, abban bízva, hogy legalább Bahá’u’lláh biztonságban
lesz. Ám Bahá’u’lláh azt válaszolta, épp ellenkezôleg, mivel a kormányzat
tette olyan tűzvészt indít el, melyet a birodalom vezetôi
egyesített erôvel sem tudnak majd megfékezni. A miniszter fia egyszer
megkérdezte apjától, hogy Bahá’u’lláh apja nyomdokaiba tudott-
e lépni és vajon nem okozott-e csalódást a beléhelyezett bizalomhoz
képest. A miniszter így válaszolt: „Kedves fiam, valóban azt
hiszed, hogy Ő érdemtelen gyermeke volt atyjának? Mindaz, aminek
elérésére bármelyikünk törekedhet, nem más, mint múlandó és
bizonytalan kötelezettség, mely elenyészik, amint napjaink véget
érnek. Földi életünk soha nem lehet mentes azoktól a
viszontagságoktól, melyek evilági törekvéseink útját övezik. Még ha
életünk során biztosítjuk is nevük becsületét, ki tudja megjósolni,
vajon halálunk után nem szennyezik-e be rágalmak emlékünket,
lerombolva munkánk eredményét? Még azok is, akik életünk során
szavaikkal méltatnak minket, szívükben nyomban elítélnének és
becsmérelnének minket, ha egy pillanatra is figyelmen kívül hagynánk
érdekeiket. Azonban ez nem így van Bahá’u’lláh-val. Szemben
a Föld bármilyen nemzetiségű vagy rangú tekintélyes személyiségével,
Őt olyan szeretet és áhítat veszi körül, melyet sem az idô
nem homályosíthat el, sem ellenség el nem pusztíthat. A halál árnyéka
vagy rágalmazóinak áskálódása sem homályosíthatja el nagyságát.
Olyan hatalmas és magával ragadó a hatása, hogy tisztelôi
közül senki sem meri, még az éj leple alatt sem, akár csak távoli és
leghalványabb emlékét sem felidézni a vágynak, hogy ellenkezzen az
Ő kívánságával. Az ilyen követôk száma egyre nôni fog. A Felé
áradó szeretet soha nem fog csökkeni, nemzedékrôl nemzedékre
fog szállni, míg dicsôsége az egész világot elborítja.”
122
Perzsia hamarosan pokoli szenvedések színhelye lett, amiért
rosszul bánt a Bábbal és kimondhatatlan gyötrelmeket okozott
Neki. Országszerte járványok pusztítottak, melyek nem kíméltek
sem parasztot, sem herceget. Éhínség tizedelte a lakosságot,
pusztult jószág és növény. Az emberek a lassú és fájdalmas haláltól
rettegtek, és enyhülés után epekedtek, ami azonban nem volt
elérhetô, de mégsem szenteltek figyelmet annak a Személynek, Akiért
a szenvedéseket el kellett viselniük.
A shírázi kormányzó volt az elsô, aki rosszul bánt a Bábbal. Területén
akkora pusztítást okozott a járvány, hogy szomszédaihoz kellett
könyörögnie segítségért. A kormányzó maga pedig arra kárhoztatott,
hogy életének utolsó idôszakát magányosan és ismeretlenségben élje
le, és ismerôsei és rokonai által is elfeledve haljon meg.
A következô, aki azt hitte, hogy képes megállítani a Báb Hitének
növekedését, Hájí Mírzá Áqásí volt, Muhammad sah nagyvezíre. Ő
akadályozta meg, hogy a Báb találkozzon a sahhal, és ô záratta Máhkúba
a Bábot. Ő kapta meg a Báb egyik Tábláját, mely leleplezte ôt
és megjövendölte végzetes sorsát. Mindössze másfél évvel azután,
hogy a Báb elhagyta Teheránt, megfosztották hatalmától, és száműzetésbe
kellett meneküljön, ahol sötét nyomorban halt meg.
Sokat kellett szenvednie a hétszázötven fôs osztagnak is, amely a
Báb kivégzését végrehajtotta. Kétszázötven katona egy Tabríz
közelében pusztító földrengésben vesztette életét, amikor egy fal
omlott rájuk, amelynek tövében pihentek, és valamennyiüket azonnal
agyonnyomta. A maradék ötszáz katona fellázadt, késôbb elfogták
és agyonlôtték ôket. Holttestüket lándzsákra tűzték, és közszemlére
tették Tabríz utcáin. A helybéliek visszaemlékeztek a Báb vértanúságának
körülményeire és az Őt kivégzôk végzetes sorsára. Elgondolkodtak
azon, vajon nem Isten bosszúja volt-e mindez. Azonban
a papok parancsaiban kilátásba helyezett fenyítések és bebörtönzés
hatására felhagytak az ilyen beszélgetésekkel.
A Báb kivégzését elrendelô vezír és testvére, aki segédkezett
neki, két éven belül kegyetlenül megbűnhôdött, amely nyomorúságos
halálukhoz vezetett. A vezír csuklóit levágták, hogy elvérezzen.
Vérének nyoma még ma is látható a Fín fürdô falán, mely
tanúskodik azokról a szörnyűségekrôl, melyeket saját keze okozott.
123
124
XVII. FEJEZET
ZANJÁN
ÉLETÉNEK utolsó napjaiban a Bábot minden oldalról elárasztották
a rossz hírek. El kellett viselnie a shaykh tabarsi hôsök
elvesztését, valamint Vahíd és követôinek nayrízi halálhírét. Értesült
a Perzsia más területein lezajlott szörnyű vérengzésekrôl és a Hét
Teheráni Mártír kegyetlen haláláról. A hírek hatalmas súlyként
nehezedtek Rá, és ha mindez még nem lett volna elég, a Zanjánban
lezajlott események híre teljessé tette utolsó napjainak gyötrelmeit.
A Zanjánban kitört zavargás volt a legerôszakosabb és legpusztítóbb
mind közül. A felkavaró események középpontjában Hujjat
állt, akirôl az egyik korábbi fejezetben olvashattunk. Apja Zanján
egyik fôpapja volt, akit alázatosságáról, műveltségérôl és egyenes
magatartásáról ismertek. Hujjat 1812-1813 körül született, és gyermekkorában
olyan képességeket mutatott, hogy apja nagy súlyt fektetett
taníttatására. Najafba küldték, ahol nagy tudásra tett szert és
a Szent Iratok avatott ismerôje lett. Ugyanakkor nagyon
szókimondó is volt, ellenfelei féltek tôle. Apja azt tanácsolta neki,
hogy ne menjen vissza Zanjánba, mivel sokan irigylik hírnevét, és
visszatérése esetén bajt keverhetnek körülötte. Ezért hát
Hamadánban telepedett le és feleségül vette egyik nôrokonát. Két
és fél évig élt ott, majd apja halálhírére visszatért Zanjánba.
Az emberek tárt karokkal fogadták, de népszerűsége felkeltette a
papok irigységét, akik lesték az alkalmat, hogy rossz hírbe keverhessék
Hujjatot. Eközben ô arra figyelmeztette az embereket, hogy
tartózkodjanak az önimádattól, tetteikben legyenek higgadtak,
utasítsák el a visszaélés minden formáját, és a saját példáján
keresztül bátorította ôket. Tanítványait olyan gondossággal és alapossággal
oktatta, hogy tudásban hamarosan felülmúlták a helyi
papokat. Tizenhét évig folytatta tevékenységét, míg a shírázi hívószó
el nem ért hozzá. Amint elolvasta a Báb Tábláját, azonnal elfogadta
Őt, mint a Megígértet. Ez az elfogadás felbátorította ellenségeit,
akik úgy érezték, hogy most végre a markukban tartják, és eretnek-
125
séggel vádolták meg a perzsa sah és miniszterei elôtt. Kérvényt
küldtek a sahnak, melyben minden elképzelhetô fondorlatot bevetettek,
hogy rossz hírét keltsék.
A sah nagyon meglepôdött e kérvényen, mivel ismerte Hujjat
tehetségét és tudását, ezért hát úgy döntött, hogy ellenfeleivel együtt
Teheránba rendeli ôt. Egy gyűlés alkalmával, melyen ô maga,
nagyvezíre, valamint a teheráni fôpapok is jelen voltak, a sah arra
kérte a zanjáni papokat, hogy támasszák alá Hujjat elleni összes
vádjaikat. Faggatásukra Hujjat olyan higgadt, meggyôzô módon
válaszolt, hogy a sah szemében ez megerôsítette átratlanságát az ôt
ért vádakkal szemben, s arra kérte, térjen vissza Zanjánba, és folytassa
feladatának teljesítését, biztosítván ôt feddhetetlenségébe
vetett bizalmáról.
Zanjánban az emberek nagy örömmel üdvözölték Hujjatot, a
papok azonban sajnos nem adták fel a megbuktatására irányuló
gonosz cselszövésüket.
Ebben az idôben kapta meg egy küldönc kezébôl a Báb egy neki
címzett Tábláját, melyben a Hujjat nevet ruházta rá, és a Hit hirdetésére
sürgette. Amint azt elolvasta, befejezte elôadásait
tanítványainak és elkezdte tanítani a Báb Hitét. Még ugyanazon a
pénteken elment a mecsetbe és a szószékre emelkedve, félelem
nélkül hirdette a Báb tanításait, nem törôdve a fôpap tiltakozásával,
aki saját kizárólagos jogának tekintette a prédikálást. Mindez újabb
szervezkedést váltott ki, hogy rossz színben tüntessék fel Hujjatot a
sah elôtt. Megfenyegették a nagyvezírt, hogy családjukkal és minden
ingóságukkal elhagyják Zanjánt, ha Hujjatot nem mozdítják el. A
nagyvezír és a sah beadták a derekukat, és utasították, hogy menjen
Teheránba.
Ekkoriban a Báb éppen Teherán közelében tartózkodott, útban
Tabríz felé. Mielôtt Hujjat megkapta volna az uralkodói parancsot,
üzenetet küldött a Bábnak, hogy engedélyét kérje a megmentéséhez.
A Báb azonban elutasította az ajánlatot, mondván, hogy csak a
Mindenható tud segíteni megszabadulásában, továbbá: „Ami kettônk
talákozását illeti, arra hamarosan sor fog kerülni a túlvilágon,
az el nem halványuló dicsôség birodalmában.”
Hujjatnak el kellett hagynia Zanjánt és követte az uralkodó futárát
Teheránba. A Báb, amint Tabríz felé utazott, keresztülment
Zanjánon, de mire odaért, Hujjat már nem volt ott, így nem találkoztak.
Hujjat követôi azonban találkoztak a Bábbal, és könyörögtek
neki, hogy kiszabadíthassák, de Ő nem egyezett bele. A Báb
126
megérkezése Zanjánban nagy feltűnést keltett, az emberek a
háztetôkön is tolongtak, hogy közelebbrôl láthassák Őt.
A Bábot egy fogadóban szállásolták el, mely egyik csodálójának
tulajdonában volt. Ő nagy tisztelettel fogadta a Bábot, és megpróbálta
a lehetô legnagyobb kényelembe helyezni. A Báb a következô
szavakkal kérte vendéglátójától, hogy hagyja el Zanjánt: „A városban
nagy lesz a felfordulás, és az utcákon vér fog folyni.”
Eközben Teheránban Hujjatot a nagyvezír elé vezették, aki
megdorgálta ôt a Zanjánban okozott kellemetlenségekért. Elmondta,
hogy sem ô, sem a sah nem akarja elhinni, hogy Hujjat megtagadta
az iszlám hitét, azért, hogy elismerje a Siyyid-i-Báb tanításait,
Akit a vezír tudás tekintetében messze Hujjat mögött állónak
vélt. „Nem így van – válaszolta Hujjat –, Isten tudja, hogy ha
ugyanez a Siyyid a legalantasabb munkával bízna meg házában,
olyan kitüntetésnek tekinteném, melyet még uralkodóm legnagyobb
kegye sem tudna felülmúlni.” A vezír haragra gerjedt, Hujjat azonban
megerôsítette: „Szilárd és megmásíthatatlan a meggyôzôdésem,
hogy ez a shírázi Siyyid pontosan az, Akinek eljövetelét te és veled
a világ minden népe sóvárogva várja. Ő a mi Urunk, a Megígért
Megváltó.”
A nagyvezír igen kedvezôtlen jelentést írt a sahnak, ez utóbbi
azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Hujjat, aki minden alkalommal
képes volt összezavarni érveiket, megvédhesse hitét a város tanult
papjainak gyűlésen. Ráébredvén, hogy nem tudják legyôzni, a papok
arra kérték, hogy egy csodával bizonyítsa igazságát. „Mi lehet nagyobb
csoda – kiáltott fel –, mint hogy Ő segített nekem felülkerekedni
a teheráni papság egyesített erôin, egyedül, minden segítség
nélkül, csupán érvelésem erejével?”
A sahot nem érdekelte tovább a papok dolga, és nem volt hajlandó
több rágalmat meghallgatni Hujjattal kapcsolatban. Hujjat azonban
lényegében fogolyként élt Teheránban. Nem hagyhatta el a város
területét, és nem találkozhatott szabadon a hívôkkel. Zanjánban
élô tanítványai küldötteket indítottak hozzá, hogy útmutatást kérjenek
tôle a Hit alapelveinek és szabályainak megfelelô viselkedésrôl.
Ő arra kérte ôket, hogy engedelmesen kövessék a Báb
Hujjatnak írt Táblájában foglalt minden intését. Ismertetett velük
további elôírásokat is, melyek eltértek az iszlám fennálló hagyományaitól.
Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy mivel a Báb az Elsô gyakorlója
az Általa a követôinek elôírt parancsoknak, a híveknek az Ő
példájat kell követniük.
127
A lelkes zanjáni hívek nyomban feladták korábbi szokásaikat és
habozás nélkül kiálltak az új Törvénykorszak mellett.
Muhammad sah 1848-ban elhunyt és a trónon Násiri’d-Dín sah
követte. Hujjat, felismerve, hogy immár védelmezô nélkül maradt,
álruhában, feltűnés nélkül elhagyta Teheránt és csatlakozott barátaihoz
Zanjánban.
A városban kitörô lelkesedéssel fogadták. Férfiak, nôk és gyerekek
jöttek elé, hogy üdvözöljék és kimutassák iránta érzett
szeretetüket. A kormányzóban és a papokban újra feltámadt a gyűlölet,
és csak az alkalomra vártak, hogy végsô csapást mérhessenek
Hujjatra.
Egy jelentéktelen nézeteltérés hozta felszínre az ellenségeskedést.
Két gyerek, egyikük Hujjat valamelyik követôjének gyermeke,
összeveszett. A kormányzó megragadta a lehetôséget, hogy bosszút
álljon, és letartóztatta a gyermeket. Hiába ajánlottak neki pénzt a
szabadon bocsátásáért, nem volt hajlandó megtenni. Hujjat megírta
a kormányzónak, hogy a gyermek még túl fiatal, tehát a büntetést,
ha jár egyáltalán, az apjára kell kiszabni. Mindez nem hatott a kormányzóra.
Végül Hujjat egy befolyásos barátjának sikerült személyesen
bejutnia a kormányzóhoz, és rákényszeríteni arra, hogy a
gyermeket engedje szabadon. Ezzel kezdetét vette a zanjáni hívôk
szenvedése. Elrendelték Hujjat letartóztatását, amit követôi visszautasítottak,
és elűzték a parancsot végrehajtani szándékozók csoportját.
A megszégyenített tisztviselôk egy, az utcán sétáló hívôn
töltötték ki haragjukat. Fejszét vágtak a koponyájába és agyonszúrták.
A szomorú eset 1850. május 16-án történt. Ő volt az elsô hívô,
aki Zanjánban életét adta az Ügyért.
Az események arra sarkallták a papokat, hogy szent háborút hirdessenek
a hívôk ellen. Arra kényszerítették a kormányzót, hogy
hirdesse ki a város lakói körében, hogy aki követni akarja Hujjatot,
megfosztatik házától, vagyonától és életétôl, feleségére és gyermekeire
pedig szégyen és nyomor vár. Akinek kedves az élete, Hujjat
környékét is el kell kerülnie.
Ez a figyelmeztetés nyomban két táborra osztotta a város lakóit.
Drámai jelenetek zajlottak le, apák váltak el fiaiktól, férjek
feleségeiktôl, testvér a testvértôl. Zanjánon nagy nyüzsgés lett úrrá,
mikor a kormányzat további erôsítést vezényelt ki a küszöbön álló
összecsapáshoz.
Hujjat teljesen tisztában volt a Bábot követôkre váró csapásokkal,
és igyekezett barátait lebeszélni arról, hogy a közelében
128
maradjanak, ám ôk ezt megtagadták és kitartottak amellett, hogy
megvédjék ôt és saját magukat. Szállásukat ezért egy szomszédos
erôdbe helyezték át. Néhány nô és gyermek is elkísérte ôket, mivel
nem lehetett ôket hátrahagyni.
A kormányzó többször is parancsot adott az erôd
megtámadására, és Hujjat mindannyiszor utasította néhány
követôjét, hogy lovagoljanak ki az erôdbôl és szórják szét a
seregeket. Azonban mindig figyelmeztette tanítványait, hogy ne
ontsák feleslegesen támadóik vérét. Emlékeztette ôket arra, hogy
tetteik pusztán védelmi célokat szolgálnak. „Az a parancs
számunkra – mondta –, hogy semmilyen körülmények között se
indítsunk szent háborút a hitetlenek ellen, bárhogyan is
viselkedjenek velünk.”
A nagyvezír, seregeinek kudarcáról értesülvén, egy rátermett
tábornokot és két hadoszlopot küldött Zanjánba, hogy söpörjék ki
onnan Hujjatot és csoportját. A tábornok meg volt gyôzôdve arról,
hogy néhány napon belül teljes gyôzelmet arat ellenségei felett, és
dicsôségesen térhet vissza a fôvárosba. Ám kilenc hónap elteltével a
tábornoknak megalázottan be kellett ismernie, hogy csupán harminc
sérült katonája maradt, és semmivel sem tudta megtörni az ellenség
lelkesedését. A tábornokot szégyenszemre visszarendelték
Teheránba, a nagyvezír pedig újabb és újabb osztagokat vezényelt a
helyszínre. Az ostromlott erôdben nyomorral és nélkülözéssel kellett
megküzdeniük a hívôknek, készleteik pedig gyorsan fogyatkoztak.
Az éhezés és a sorozatos támadások ellenére az elszánt követôk
barikádokat emeltek az erôd körül, melyek mindegyikén éjjel-nappal
ôrség állt.
A kormányzó gyakran küldte a városi kikiáltót az erôdhöz, hogy
szabad elvonulást ajánljon azoknak, akik elhagyják Hujjatot és az Ő
Ügyét. A barátok egyhangúlag megtagadták a kérést és
visszaküldték a hírnököt. Ekkor történt, hogy a hôsies Zaynab olyan
vitézi bátorsággal küzdött, amellyel férfi harcostársainak is méltó
példát mutatott. Zaynab egy Zanján környéki faluból jött. Nem
tűrhette tovább a társait érô megpróbáltatások látványát, ezért férfiruhát
öltött, levágta haját, fiatalembernek adta ki magát, és csatlakozott
az erôd védôihez. Amint az ellenség támadott, Zaynab
elôrántotta kardját és „Korunk Ura!” felkiáltással, hihetetlen
elszántsággal vetette magát az ellenségre. Mindenki csodálta bátorságát.
Ellenségei a haragvó Isten lesújtó átkának nevezték. Senki
nem ismerte fel, hogy nô, csupán Hujjat, aki az egyik lôtoronyból
129
figyelte. Magához hívta, és így szólt hozzá: „Egyetlen férfi sem bizonyult
még ilyen erôsnek és bátornak.” Amikor viselkedésének
okáról kérdezte ôt, Zaynab sírva válaszolt: „Vérzett a szívem,
tanítványtársaim szenvedését és küzdelmét látva. Belsô késztetésnek
engedelmeskedtem, melynek nem tudtam ellenállni. Attól
tartottam, hogy megtagadod tôlem azt a kiváltságot, hogy sorsomat
férfitársaiméhoz kössem.” „Te valóban ugyanaz a Zaynab vagy, aki
önként jelentkezett az erôd védôi közé?” – kérdezte Hujjat. „Én
vagyok – válaszolta. – De biztosíthatlak róla, hogy eddig senki sem
fedezte fel, hogy valójában nô vagyok. Te vagy az egyetlen, aki felismert.
A Báb nevére kérlek, ne tagadd meg tôlem a vértanúság
koronájának felbecsülhetetlen kiváltságát, mely életem egyetlen
vágya.” Hujjatot lenyűgözte a kérés. Csodálatra méltó bátorságát
jelképezendô, a Rustam-‘Alí nevet adta neki, és kérte, hogy folytassa
a helytállást, de egyben arra is emlékeztette, hogy csak
védekezniük szabad, és sosem támadni.
Zaynab öt hónapon keresztül páratlan hôsiességgel harcolt. Éjt
nappallá téve küzdött hôn szeretett Ügyéért. Kiváló példává vált a
többi hívô számára. Amikor rövid idôszakokra álomba merült, feje
alatt a kardja volt, míg a pajzsát takaróként használta. Félelmet nem
ismerve, mindig a legsűrűbb tömegben harcolt. Életének végéhez
közeledvén, ellenfelei rájöttek, hogy nô, de továbbra is rettegtek
tôle. Zaynab érezte, hogy életébôl már nem sok van hátra, ezért egy
kéréssel fordult Hujjathoz. „Érzem, hogy számomra közeleg a vég –
mondta. – Bocsásd meg nekem, ó, könyörgöm, bűneimet, és járj
közben érettem Mesteremnél, Akiért életemet áldozni kívánom.”
Ezután újra kirontott az erôdbôl, ekkor azonban egy golyózápor
kioltotta életét. Ellenfelei közül soha senki nem mondott rosszat
róla, és nem kérdôjelezték meg erkölcsi tisztaságát, hitének fenségességét
és jellemének állhatatos vonásait.
Mialatt az ostrom még javában zajlott, Hujjat levelet írt Násiri’d-
Dín sahnak. Összefoglalta számára, miként alakult ki a zanjáni helyzet,
és kifejezte, hogy ô és követôi nem kívántak összeesküvést
szítani a sah ellen, csupán Hitüket kívánják békésen gyakorolni.
Kérte a sahtól, hogy hívja meg ôt és követôit Teheránba, hogy az
Ügy igazságát bizonyítsák. A kérést egy futárral küldte el, akit a
kormány emberei elfogtak és kivégeztek, Hujjat aláírását pedig más,
a sahnak címzett levelek aljára hamisították, melyek tele voltak gyalázkodásokkal
és sértésekkel. Ezeket a leveleket egy másik futár
vitte a sahhoz, aki Hujjat küldöttének adta ki magát. A sah olyan
130
nagy haragra gerjedt a levelek hatására, hogy megparancsolta Hujjat
és társainak kivégzését, és két, ágyúkkal és munícióval ellátott ezredet
küldött Zanjánba.
A kirendelt erôk megérkezésével korábban soha nem látott mértékű
háborúság vette kezdetét. Ám a hadsereg minden erôfeszítése
ellenére sem tudta megtörni Hujjat és követôinek lelkesedését és
bátorságát. A vezír erre írt a tábornokoknak, hogy katonáik között
tartsák a legszigorúbb fegyelmet és a dorbézolás és kicsapongás
minden formáját szüntessék be. Megfenyegette továbbá Zanján lakosságát,
hogy amennyiben nem segítik a kormányerôket, el fogja
rendelni a lakosság teljes kiirtását. Másnap minden épkézláb lakos
beállt a hadseregbe.
Azon a napon került sor az ostrom hosszú hónapjainak
legvéresebb csatájára. Hujjat legbátrabb társai közül sokakat lemészároltak.
Az anyák és lánytestvérek döbbenten nézték, amint szeretteik
fejét lándzsákra tűzve emelték magasba. Sok nô rendkívüli
bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor férfiruhát öltve siettek a
csatába, hogy a férfiak segítségére legyenek. Ápolták a betegeket és
sérülteket, és vég nélkül bátorították harcostársaikat.
A tábornokok ráébredtek, hogy megint csak árulás révén
gyôzhetik le Hujjatot, ezért egy Koránban üzenetet küldtek neki,
mely szerint a sah megbocsátott nekik, és senkinek nem lesz bántódása,
ha elhagyják az erôdöt. Hujjat ugyan tisztelettel fogadta a
Koránt, de nem tudta elfelejteni a tabarsí és nayrízi árulásokat. Ezért
beleegyezett, hogy társainak egy kis csoportja a táborba menjen,
hogy a sereg ígéreteinek ôszintesége felôl megbizonyosodjanak. A
küldöttség elindult, hogy találkozzon a parancsnokkal, aki láttukra
szitkozódni kezdett, és azzal fenyegetôzött, hogy megöli ôket. Amikor
emlékeztették a Szent Koránra tett ígéretére, haragra gerjedt és
megparancsolta, hogy az egyik küldött szakállát tépjék ki, a többieket
pedig vessék tömlöcbe. Egyiküknek azonban sikerült elszöknie, és
Hujjathoz sietett, hogy elmondja neki a szomorú történetet.
A hadsereg számára folyamatosan érkezett az utánpótlás, míg az
ostromzár alatt lévôk éhségtôl, szomjúságtól és kimerültségtôl
szenvedtek. Ám lelkesedésük sosem lankadt.
Egy bombázás során Hujjat golyót kapott a jobb karjába. A seb
erôsen vérzett, ô mégis folytatta imáját, és késôbb megnyugtatta
feleségét és társait, hogy még mindig velük van. Hujjat
sebesülésének híre megzavarta a társakat és sokan elhagyták helyüket,
hogy hozzá siessenek. Az ellenség ezt kihasználva az erôdkapun
131
át utat tört magának. Sok nôt és gyermeket ejtettek foglyul aznap,
majd a csípôs hidegben, könnyű ruházatban, élelem és menedék
nélkül az erdôbe zavarták ôket.
Miután az ellenség elfoglalta az erôdöt, Hujjat és társai néhány
házban rendezkedtek be védekezésre. Továbbra is kitartottak az
ellenséggel szemben, akik pedig földalatti alagutakat ástak a házakhoz,
hogy felrobbantsák azokat. Ekkoriban halt meg egy ágyúgolyó
által Khadíjah, Hujjat felesége, és fia, Hádí. Hujjat mély bánata ellenére
tovább bátorította társait és a dicsôséges Hitrôl beszélt nekik,
mellyel eljegyezték magukat.
Tizenkilenc nappal azután, hogy a golyó eltalálta, nagy fájdalmakat
és lázat követôen, Hujjat imádkozás közben váratlanul elhunyt.
Ez 1851. január 8-án történt. Halála megdöbbentette barátait, de ôk
nem adták át magukat bánatuknak, hanem továbbra is kitartottak a
támadásokkal szemben. Hujjat holttestét elrejtették egy titkos helyre,
melyrôl csak kevesen tudtak. Amint az ellenség erôi értesültek
Hujjat haláláról, ujjongásban törtek ki, és olyan kegyetlenséggel és
számbeli fölényben vetették magukat ellenfeleikre, hogy a
megmaradt kis csoportot lemészárolták. Hujjat és társainak
vagyonát, valamint ingóságait elrabolták. A foglyul ejtettek közül
egyeseket ágyúcsôhöz kötözve végeztek ki, másokat csupaszra
vetkôztettek, és a téli hidegben jéghideg vizet locsoltak rájuk, majd
halálra korbácsolták ôket. Azonban egyikük sem tagadta meg Hitét.
Miután véghezvitték ezeket a szörnyűséges tetteket, az üldözôk
keresni kezdték Hujjat holttestét. Végül Hujjat hétéves kisfiától,
Husayntôl sikerült megtudniuk annak hollétét. Azt állították, hogy
ôszintén sajnálják mindazt, ami apjával történt és szeretnék jóvátenni
tettüket. Miután megtudták a titkot, a testet három napig
kimondhatatlan pusztításnak tették ki. A harmadik éjszakán azonban
néhány barátnak sikerült biztonságos helyre menekíteni Hujjat
földi maradványait.
132
XVIII. FEJEZET
BAHÁ’U’LLÁH UTAZÁSA KARBILÁBA
1851
befejezôdése után, Bahá’u’lláh T
-ben, másfél hónappal a Zanjánban történt harcok
eheránból Kirmánshahon
keresztül Karbilába indult.
Ebben az idôben Nabíl, e mű szerzôje volt megbízva, hogy a Báb
egyik legismertebb alkotását, melyet a Báb titkára másolt le, vigye el
Íldirím Mírzá hercegnek, aki Luristán tartomány kormányzója volt.
Miután Íldirím Mírzá megkapta a Báb írását, köszönôlevelet írt az
ajándékért és biztosította a Báb Ügye iránti odaadásáról.
Visszatérvén, Nabíl Kirmánshahba ment, ahol Bahá’u’lláh is
tartózkodott. Megmutatta Bahá’u’lláh-nak Íldirím Mírzá írott üzenetét.
Bahá’u’lláh, miután elolvasta a levelet, megjegyezte: „A Qájár
dinasztia tagjának hitében nem lehet megbízni. Állításai nem ôszinték.
Azt várva, hogy a bábík egy napon majd megölik az uralkodót,
szíve szerint azt reméli, hogy ôt nevezik majd meg utódjául. A Báb
iránti szeretetét csak ez a cél motiválja.” Szavainak igazsága néhány
hónappal késôbb beigazolódott, amikor Íldirím Mírzá halálra ítélte
Siyyid Basír-i-Hindít, a Hit egyik ôszinte követôjét.
A Taríkh-i-Jadíd szerint Siyyid Basír kora gyermekkorától csodálatos
képességek jeleit mutatta. Hétéves korában szerencsétlenségére
elvesztette látását. Hátrányos helyzete ellenére rendkívül szeretetteljes
és áldozatkész természete volt. Igen tehetôs családba
született, és huszonegy éves korában zarándokútra indult Perzsiába,
ahol sok jótékony tettet vitt véghez. Amerre csak járt, kitartóan
tudakozódott, mivel felmenôi megjövendölték, hogy Perzsiában egy
Tökéletes Ember fog megjelenni. Miután befejezte a zarándoklatot,
visszatért Indiába.
Nabíl elmondása szerint, mikor megérkezett szülôföldjére, az
indiai Mooltanba, találkozott Shaykh Sa’íd-i-Hindível, az Élô egyik
Betűjével, aki mesélt neki a Bábról és Kinyilatkoztatásáról. Siyyid
Basír vak volt ugyan, de belsô szemével meglátta az Üzenet
jelentôségét, melyet azonnal elfogadott és újra elindult Perzsiába,
133
hogy találkozzon a Szeretettel. Perzsiába érkezvén sajnos nem találkozhatott
a Bábbal, Akit szigorú ôrizetben tartottak Máh-kúban.
Ezért Núr felé vette az irányt, ahol találkozott Bahá’u’lláh-val,
Akitôl mély tudást és ihletet merített. Ezután folytatta utazását
Perzsián keresztül és terjesztette a Báb tanításait. Folyamatosan
kapcsolatban volt papokkal, és mindenki láthatta, hogy a Koránra
vonatkozó tudása felülmúlhatatlan, s a Mohamed prófétának
tulajdonított hagyományoknak is mestere.
Utazásai során Siyyid Basír eljutott Luristánba, ahol találkozott a
kormányzóval, Íldirím Mírzával. Egy beszélgetésük során szóba
került Muhammad sah, mire Íldirím Mírzá akkora haragra gerjedt,
hogy megparancsolta, tépjék ki Siyyid Basír nyelvét, mégpedig
nyakának hátsó részén keresztül. Siyyid Basír nagy lelkierôvel viselte
a megpróbáltatást, ám belehalt sérüléseibe. Ugyanezen a héten
Íldirím Mírzá testvére, aki ádáz ellensége volt és nagy befolyással
bírt az Udvarnál, cselszövéssel elérte Íldirím Mírzá letartóztatását,
aki végül börtönben halt meg.
Amíg Bahá’u’lláh Karbilában tartózkodott, sikerült felélénkítenie
a Báb követôinek lelkesedését, akik, mivel nem voltak
kapcsolatban Mesterükkel, elcsüggedtek, és egyes fôpapok hatása
alá kezdtek kerülni. Bahá’u’lláh-val találkozva lelkileg felfrissültek
és hitük oly szilárddá vált, hogy készen álltak életüket adni az
Ügyért.
Bahá’u’lláh Karbilában találkozott Shaykh-Hasan-i-Zúnúzíval,
akivel megosztotta a titkot, amit Bagdadban késôbb isteni rendelésre
feltárt, mivel látta, hogy az buzgón keresi a megjövendölt Husszeint,
Akirôl a Báb oly nagy szeretettel beszélt, és Akivel az Ő ígérete
szerint Shaykh-Hasan találkozni is fog Karbilában. Ettôl a naptól
kezdve Shaykh-Hasan újonnan felfedezett Mestere bűvöletében élt.
Karbilában még sokak szívét hódította meg Bahá’u’lláh, akik
késôbb önként és lelkesen adták életüket a Hitért.
134
XIX. FEJEZET
MERÉNYLET A SAH ELLEN
1Násiri’d-Dín elsô nagyvezírét. Az ô hivatali ideje alatt üldözték
852-ben a sah parancsára halálra ítélték Mírzá Taqí Khánt,
leginkább a Báb követôit. Miniszterségének elsô évében adott
parancsot a Tabarsí erôd elleni kegyetlen támadásra. A következô
évben megindította a teheráni hívek zaklatását és kivégeztette a Hét
Teheráni Mártírt. Ezt követôen Vahíd és társai ellen indított
támadást, és még ugyanabban az évben minden korábbinál nagyobb
csapást mért az üldözött közösségre. Elrendelte a Báb kivégzését,
Aki mindazon erô Forrása volt, melyet hiába próbált elnyomni.
Működésének utolsó évében a vezír lelkén száradt a Hujjat és a
zanjáni hívek elleni támadás, valamint késôbbi haláluk.
Násiri’d-Dín sah következô nagyvezíre Mírzá Áqá Khán-i-Núrí
lett, aki Bahá’u’lláh távoli rokona volt. Megpróbálta elôsegíteni a
megbékélést a kormányzat és Bahá’u’lláh között, Akit a Báb legkitűnôbb
tanítványának tekintettek. Amikor Bahá’u’lláh visszatért
Karbilából, egy teljes hónapig a nagyvezír testvérének házában vendégeskedett,
mielôtt az Elburz hegység lábainál fekvô Shimíránba
indult, mely a tehetôsebb teherániak nyári lakhelyéül szolgált.
Bahá’u’lláh késôbb a nagyvezír tulajdonában lévô Afchih nevezetű
faluban szállt meg, ahol szintén a vezír testvére volt vendéglátója.
Itt tartózkodott, amikor 1852. augusztus 15-én két tudatlan, félôrült
fiatal a sah életére tört, hogy így bosszulják meg a Báb, valamint
számos kivégzett társa halálát. Esztelenségük nyilvánvaló volt abból
a ténybôl, hogy madársörétet használtak, amit egyetlen épeszű
embernek sem jutna eszébe erre a célra alkalmazni. Mindez arra is
utal, hogy nem állt mögöttük értelmes felbujtó, hiszen egy józanul
gondolkodó ember nem engedte volna, hogy ilyen szörnyű tettet
vigyenek véghez. Bahá’u’lláh azonnal elítélte a cselekedetet, amint
értesült róla, ám akkorra már olyan kegyetlen vérfürdô vette
kezdetét, amihez foghatót csak Tabarsíban és Zanjánban lehetett
elôtte látni.
135
Bahá'u'lláh háza Afchih-ban, Teherán mellett
136
Bahá’u’lláh levelet kapott a nagyvezír testvérétôl, aki a merénylet
idején Shimíránban tartózkodott és a következôket írta: „A sah anyja
tombol a dühtôl. Az Udvar és a nép elôtt nyilvánosan azzal vádol,
hogy te akartad megölni a fiát. Mírzá Áqá Khánt is igyekszik belekeverni
az ügybe, és azzal vádolja, hogy a tettestársad volt.” Arra
kérte Bahá’u’lláh-t, hogy maradjon Afchih-i rejtekhelyén, amíg az
indulatok elcsitulnak, késôbb pedig majd biztonságos helyre viszik.
Bahá’u’lláh elutasította ezt az ajánlatot, és rögtön másnap kilovagolt
Shimíránba, ahol a kormánykatonák táboroztak. Bahá’u’lláh
merész tette nagy ámulatba ejtette a sahot, hadseregét és az Udvar
többi tagját. Az orosz nagykövet19 biztosítékot kért és kapott arra
nézve, hogy Bahá’u’lláh-nak semmiféle bántódása nem fog esni, ezt
az ígéretet azonban késôbb megszegték. Az anyakirálynô nyomásgyakorlásának
a nagyvezír, Mírzá Áqá Khán-i-Núrí képtelen volt
ellenállni, és Bahá’u’lláh-t nem sokkal késôbb letartóztatták, majd
Shimíránból Teheránba vitték. Az út során többször megfosztották
ruházatától, gyalázkodás és gúnyolódás tárgyává téve Őt. A két
város közötti utat a perzselô nyári hôség ellenére mezítláb és fedetlen
fôvel volt kénytelen megtenni. Ellenfelei az úton végig igyekeztek
elhitetni a lakossággal, hogy Ő az uralkodó ellensége, ezért
sokan kövekkel dobálták és megátkozták Őt. Ahogy közeledett a
Síyáh-Chál (Fekete Verem) börtönéhez, ahol késôbb tömlöcbe vetették,
egy gyűlölettôl és elvakultságtól izzó tekintetű idôs asszony
megkérte az ôröket, hogy hadd dobhassa meg Őt kôvel. Bahá’u’lláh
maga kérte az ôröket, hogy álljanak meg, nehogy csalódás érje az
asszonyt, és így szólt: „Ne tagadjuk meg tôle azt, amit ő Isten szemében
dicséretes cselekedetnek tekint.”
A Fekete Verem börtöne eredetileg vízgyűjtô volt, de késôbb a
legelvetemültebb bűnözôket tartották itt fogva. A börtön egyetlen
nyílása a bejárata volt, melytôl három meredek lépcsôsor vezetett
lefelé. A sötétség, a mocsok és a foglyok jelleme a veszedelmes börtönt
a lehetô legförtelmesebb hellyé tette, ahová csak embert bezárhattak.
Bahá’u’lláh lábait kalodába zárták és nyakára nehéz láncokat
helyeztek. Bahá’u’lláh a „Farkas Fiának szóló levelében” a következôket
mondja: „Ha egyszer alkalmad lesz meglátogatni ôfel-
19 Bahá’u’lláh nővérének férje a nagykövet titkára volt és ő kérte meg a
nagykövetet, hogy tegyen lépéseket annak érdekében, hogy megkímélje
Bahá’u’lláh-t a kemény megpróbáltatásoktól.
137
sége a sah börtönét, kérd meg a parancsnokot, hogy mutassa meg
neked a Qará-Guhar és a Salásil nevű két rabláncot. Az Igazság
Napcsillagára esküszöm, hogy négy hónapon keresztül az egyik lánc
súlyos terhe alatt kínoztak: Jákob bánata eltörpül az én bánatom
mellett, és Jób valamennyi szenvedése csak töredéke az én balsorsomnak.”
Három napon és éjjelen keresztül Bahá’u’lláh nem kapott
se ételt, se vizet. A verem hemzsegett a férgektôl, és bűze annyira
fojtogató volt, ami bármely itt raboskodó kitartását megtörte volna.
Bahá’u’lláh így írta le raboskodását a „Farkas Fiának szóló levelében”:
„Semmi közünk nem volt ahhoz a gyűlöletes tetthez, és
ártatlanságunk vitathatatlan volt a bíróságok elôtt. Mégis letartóztattak
Minket és Niyávaránból, az akkori királyi lakhelyrôl a teheráni
börtönbe hoztak, mégpedig mezítláb gyalogolva, leláncolva
és fedetlen fôvel, mivel a Minket lóháton kísérô egyik kegyetlen
fickó lekapta Fejünkrôl a fejfedôt... Valóban, még egy sötét és szűk
cella is sokkal kellemesebb hely lett volna, mint az, ahová az igazságtalanul
Megbántottat és társait zárták. Amikor megérkeztünk a börtönbe,
egy komor folyosón vezetettek végig Minket, és három
meredek lépcsôsoron leereszkedve értük el a számunkra kijelölt
tömlöcöt. A sötét zárkában közel százötven fogoly zsúfolódott
össze, többségükben tolvajok, gyilkosok és útonállók. Habár ekkora
tömeg töltötte meg a helyiséget, nem volt más kijárata, mint amelyen
keresztül bejöttünk… Csak Isten tudja, milyen kínokat álltunk
ki azon a nyomasztó és undorító helyen. Egy éjszaka álomban ez a
dicsôséges szózat hallatszott minden irányból: »Bizony, gyôzedelmessé
teszünk Téged saját Magad és Tollad által. Ne siránkozz
amiatt, mi Reád méretett, és ne félj, mert biztonságban vagy. Isten
hamarosan Néked adja a Föld kincseit – azon személyeket, kik
segédkezni fognak Néked, önnön Magadon és Neveden keresztül,
mely által Isten megélesztette azok szívét, kik felismerték Őt.«”
‘Abdu’l-Bahá elmesélte Dr. Esslemontnak, hogy egy napon beengedték
a börtönbe, hogy láthassa Hôn Szeretett Atyját, amint feljött
napi sétájára. Bahá’u’lláh döbbenetesen megváltozott, annyira
beteg volt, hogy alig tudott járni. Haja és szakálla rendezetlen volt,
nyaka a súlyos acélpánt nyomása alatt feldagadt és felhorzsolódott,
teste pedig meghajlott a ráhelyezett láncok súlyától.
A merényletet elkövetô két fiatalt hamarosan a legembertelenebb
módon kivégezték. Ezidôtájt az egész országban rettegés
uralkodott. Bárkit megvádolhattak azzal, hogy a Báb követôje és
tárgyalás nélkül halálra ítélhették. Gyakran tehetôs embereket
138
vádoltak meg, és jelentôs váltságdíjat követeltek szabadon bocsátásukért,
pedig valójában nem is voltak hívôk. A halálra szánt szerencsétlen
sorsú áldozatokat összekaszabolták, kettéhasították, ágyúhoz
kötötték és keresztüllôtték, lábaikra patkót vertek, vagy halálra
ütötték ôket. A legfelháborítóbb kínzásokat Hájí Sulaymán Khánnak,
a Báb egyik buzgó követôjének kellett kiállnia. Felajánlották
neki a szabadságot, ha megtagadja Hitét, ő azonban megingathatatlan
maradt. Az alábbiakban vértanúságának története következik,
úgy, ahogy azt egyik kivégzôje elbeszélte: „Segítôimet és engem
utasítottak, hogy szerezzünk be kilenc gyertyát, vágjunk mély lyukakat
testébe és döfjük bele a gyertyákat. Parancsba adták, hogy gyújtsuk
meg a gyertyákat, s dobok és trombiták hangjára vezessük át ôt
a piactéren, kivégzésének helyszínére. Ott a parancs szerint kettévágtuk
testét… Sztoikus nyugalommal tűrte a kínzásokat. Rendíthetetlenség
sugárzott szemeibôl és rejtélyes, megtörhetetlen csendbe
burkolózott… Amikor készen állt, hogy a vesztôhelyre vigyék, nyílegyenes
tartással és megingathatatlan lelkierôrôl tanúskodva, sugárzó
arccal lépett a tömeg élére, mely körülötte tolongva haladt a hely
felé, mely késôbb mártírhalálának tanúja volt. Minden néhány lépést
követôen megállt, a meghökkent bámészkodókra tekintett, és
ezt kiáltotta: »Lehet-e nagyobb és pompásabb látványosság, mint
amely ezt a napot kíséri, melyen elnyerem a dicsôség koronáját! Dicsôség
a Bábnak, Aki szeretteinek szívében ilyen lelkesedést tud
gyújtani, és a királyok hatalmánál is nagyobb erôvel képes ôket felruházni!
«
Amint meglátta, hogy a viasz már a sebeiben izzik, így kiáltott fel:
»Ne higgyétek, hogy evilági bor részegített meg! A Szeretett
szeretete töltötte meg lelkemet, és olyan hatalommal ruházott fel,
melyre a királyok is irigykedve tekintenek!« Még a bazárban volt,
amikor a felélénkülô szellô felgerjesztette a mellkasára helyezett
gyertyák izzását. Amint gyorsan olvadtak, lángjuk elérte a sebek felszínét,
amelyekbe beleállították ôket. Mi, akik néhány lépés
távolságban követtük, hallottuk, ahogy a viasz a húsán sistereg. Fájdalma
és szenvedése szinte elolvadt lelkesedése izzó tűzében… Az
akasztófához érve fennhangon így szólt: »Nem ugyanez a Sulaymán,
aki most a szemetek elôtt válik a tűz és vér áldozatává, nem ez volte,
ki eddig a világ minden gazdagságát és kegyét élvezte? Mi indíthatta
arra, hogy lemondjon mindezen földi dicsôségrôl, és cserében
ilyen megaláztatást és szenvedést fogadjon el?« … Még életben volt,
amikor egy bárddal kettévágták testét.”
139
Egy perzsa történelemkönyv szerint, melyet E.G. Browne
professzor fordított le, Sulaymán Khán maga vette fel az egyik gyertyát,
mely leesett, és a többi gyertya lángjával újra meggyújtva visszatette
helyére. Az úton még táncolt is, és a következô verset szavalta el:
„A fület már nem tompítja a tudatlanság,
És önmagunk legyôzése révén jöhet a tánc,
A bolondok táncolnak, ugrálnak a piactéren,
Az emberek táncolnak, s vérük csobog élénken,
Mikor magukat legyôzték, tenyerüket vidáman összecsapják,
És táncolnak tovább, mert a gonosztól mentek immár.”
A bátor ember ezt a verset idézte, amikor kinyújtózott, hogy kettéhasíthassák:
„Csekélységnek tekintem eme testet,
Az igaz lélek megveti a földi keretet,
Tôr és kard illatos bazsalikom csupán,
Virágok, melyek beragyogják a halált.”
A zűrzavar napjaiban lelte vértanúhalálát Táhirih is. Akkoriban
egy teheráni tisztviselô házában tartották fogva. Vendéglátója lelkes
csodálójának számított, és bemutatta ôt más tisztviselôk feleségeinek,
akiket szintén mélyen megérintett Táhirih személyisége. Amint
Táhirih élete végéhez közeledett, lelkét túláradó boldogság töltötte
el. Egy napon magához szólította vendéglátónôjét. A hölgy a következôképpen
beszélte el az eseményt: „Amikor Táhirih a házamban
tartózkodott, egy este magához hívott. Díszes, hófehér selyemruhát
viselt és szobáját a legfinomabb parfüm illata árasztotta el. Csodálkoztam
a szokatlan látványon. »A Hôn Szeretettel való találkozásra
készülök – mondta – és meg kívánlak szabadítani a fogvatartásom
okozta gondjaidtól és aggodalmaidtól.« Elôször nagyon megriadtam,
és az elválás gondolata könnyeket csalt a szemembe. »Ne sírj –
igyekezett megnyugtatni –, még nem jött el siránkozásod órája.
Szeretném veled megosztani utolsó kívánságaimat, mivel gyorsan
közeledik az idô, amikor letartóztatnak, és vértanúságra ítélnek. Arra
kérlek, engedd meg fiadnak, hogy halálom színhelyére kísérjen,
és gondoskodjon arról, hogy akik ôrzésemet és kivégzésemet teljesíteni
fogják, ne kényszerítsenek arra, hogy ettôl az öltözetemtôl megváljak.
« Arra kért, hogy zárjam be szobájának ajtaját, és addig ne
nyissam ki, amíg távozásának ideje el nem érkezik.”
A háziasszonyt megrázta a szomorú hír és egész nap hiába próbált
munkájára összpontosítani. Többször megállt Táhirih ajtajánál
és hallotta, amint dallamos hangján verseket énekel a Szeretett
140
dicséretére. Aznap, mikor a katonák megérkeztek, a házigazda nem
volt otthon, fia viszont igen, és, ahogy azt megígérte Táhirih-nek, el
is kísérte ôt. A fiú három óra múlva könnyektôl ázott arccal tért
vissza. A következô részletekrôl számolt be anyjának: „Alig tudom
leírni mindazt, amit szemeimmel láttam. Egyenesen az Ílkháni kerthez
mentünk. Legnagyobb rémületemre ott találtam a Sardárt és
hadnagyait, akik bortól kipirultan és harsogó nevetés közepette
mértéktelen és szégyenteljes dorbézolásba merültek. Amint a kapuhoz
értünk, Táhirih leszállt lováról, magához hívott és arra kért,
hogy közvetítsek a Sardár és közötte, mivel vonakodott ôt megszólítani
tivornyázása közepette. »Úgy tűnik, hogy meg akarnak fojtani
engem – mondta. – Már réges-régen félretettem egy selyemkendôt,
melyet reméltem, hogy erre a célra használnak majd. A kezedbe
adom, és kérlek, hogy vedd rá azt a léha iszákost, hogy ezzel az eszközzel
oltsa ki életemet.« »Fojtsátok meg azt a hitvány nyomorultat,
és testét vessétek egy verembe!« – ordította a Sardár. Úgy gondoltam,
hogy felesleges lenne bármit is kérni tôle, ezért két kísérôjéhez
fordultam, akiket már ismertem, és átadtam nekik a kendôt, amit
Táhirih rámbízott. Beleegyeztek, hogy teljesítsék kérését. Ezt a kendôt
tekerték nyaka köré, és ezzel okozták mártírhalálát. Néhány segítôvel
sírba tettük ôt és az üreget feltöltöttük földdel és kövekkel.”
Azokat, akik látták ôt életének utolsó pillanataiban, mélységesen
megérintette személyisége. Lesütött szemekkel, némaságba és
gyászba burkolózva szóródtak szét, otthagyva áldozatukat, aki oly
maradandó fényt bocsátott országukra. Táhirih vértanúságának éve
1852 volt. Csupán 36 éves volt, amikor életét vesztette. Az eljövendô
nemzedékek méltó emléket állíthatnak életének, melynek
jelentôségét kortársai nem ismerték fel.20
20 Lord Curzon a következőket írta róla a „Perzsia és a perzsa kérdés” című művében:
„A szépség és a női nem is megszentelte az új hitet, és a szeretetreméltó, de tragikus
sorsú qazvíni költőnő hősiessége, aki fátylát eldobva mindenhová elvitte a hittérítés
fáklyáját, az újkori történelem egyik legmegkapóbb epizódja.” Francis Younghusband
„A Ragyogás” című művében így írt: „Az egész mozgalom egyik legkiemelkedőbb
alakja a költőnő, Qurratu’l-’Ayn (Táhirih) volt. Híres volt erényeiről, alázatosságáról
és műveltségéről, és végül a Báb verseit és idézeteit elolvasva tért meg. Hite annyira
megerősödött, hogy gazdagsága és nemesi származása ellenére lemondott vagyonáról,
gyermekéről, nevéről és rangjáról, hogy Mesterét szolgálhassa, és hirdethesse és
magyarázhassa az Ő tanait… Olyan elbűvölő volt nyelvezete, hogy egy esküvői
ünnepség vendégei inkább őt hallgatták, mint a házigazda által szolgáltatott zenét.
Versei pedig a perzsa nyelv leglelkesítőbb gyöngyszemei közé tartoznak.”
141
Ekkoriban sokan vesztették életüket, köztük Siyyid Husayn is, aki
a Báb titkára volt Máh-kúban és Chihríq-ben. Sokszor próbálták
rávenni Hite megtagadására, azért, hogy életét mentse, ô azonban
mindvégig szilárdan ellenállt. A börtönben nem más volt
vigasztalója, mint maga Bahá’u’lláh.
A Fekete Veremben Bahá’u’lláh megtanított egy éneket a
hívôknek: „Nem kell nékem más, csak Isten, Ő a Megelégítô!” –
mondta az egyik csoport, mire a másik sor így válaszolt: „Benne bízzon
a hívô.” A kórus hangja egész éjjelen át, hajnalig zengett és
Násiri’d-Dín sah fülébe is eljutott, akinek palotája a közelben volt.
A sah nem akarta megfékezni a foglyok minden nehézség ellenére
meglévô lelkesedését.
Ám a sok szenvedés és öldöklés nem enyhítette a sah anyjának
haragját. Eltökélt szándéka volt, hogy tanúja lesz Bahá’u’lláh halálának.
Gonosz szándékai azonban nem jártak eredménnyel. A
Rabot végül szabadon engedték, és olyan Birodalom alapjait tette
le, melyrôl a sah anyja nem is álmodhatott.
Az orosz nagykövet közbenjárása nagy szerepet játszott
Bahá’u’lláh szabadon bocsátásában, s amikor kiszabadulása után
száműzték Őt, saját országában kínált menedéket Számára.
Míg Bahá’u’lláh börtönben volt, a nagyvezír unokaöccse, aki
szintén rokona volt Bahá’u’lláh-nak, azt az utasítást kapta nagybátyjától,
hogy állítsa helyre a rendet és nyugalmat Mázindaránban,
Bahá’u’lláh tartományában. Bár a nagyvezír szigorú utasításaiban
kikötötte, hogy tanúsítson nagy önmérsékletet, az unokaöcs hatalmas
haragra gerjedt és elrendelte Bahá’u’lláh házának és tulajdonának
elpusztítását. Az egész falut kifosztották, és sok lakóját lemészárolták.
Még a nôket és gyermekeket sem kímélték. Isten büntetése
azonban egy évvel a történtek után lesújtott rá. Egy járvány
megfertôzte, s rokonai és barátai által elhagyatva halt meg.
A fôvárost, Teheránt hatalmába kerítô felfordulás Perzsia minden
részére átterjedt. A Báb sokezer tanítványát ölték meg Yazdban,
Nayrízban és Shírázban. A nôkkel is kegyetlenül bántak. Sokukat
lakóhelyükrôl Perzsia távoli részeibe szállították, és ott sorsukra
hagyták.
Bahá’u’lláh-t akkor engedték végre szabadon, amikor bebizonyosodott,
hogy ártatlan a bűnügyben. A nagyvezír küldötte, aki a
szabadító parancsot hozta, elsírta magát, amikor meglátta
Bahá’u’lláh-t a férgektôl hemzsegô padlóhoz láncolva. A nyakát
durva láncok húzták le, arcára bánat telepedett, megjelenése zilált
142
és ápolatlan volt, és a tömlöc rothadó levegôjét szívta. Bahá’u’lláh-t
a nagyvezír elé vezették, aki így szólt Hozzá: „Ha követted volna a
tanácsomat és távol tartottad volna magad a Siyyid-i-Báb Hitétôl,
sohasem kellett volna ilyen szenvedéseket és megaláztatásokat
elszenvedned.” „Ha pedig te – válaszolta Bahá’u’lláh – követted
volna tanácsaimat, a kormányzat ügyei nem kerültek volna ilyen
kritikus állapotba.” A vezírnek nyomban eszébe jutott a Báb
vértanúhalála után Bahá’u’lláh-val folytatott beszélgetése. A vezír
elismerte, hogy Bahá’u’lláh megmondta, hogy a Báb követôinek
üldözését be kell fejezni, a birtokok fosztogatását meg kell állítani,
és hogy a nôk és gyermekek meggyalázásának véget kell vetni. A
nagyvezír végrehajtotta ezeket az utasításokat, de tájékoztatta
Bahá’u’lláh-t a sah döntésérôl, miszerint családjával egy hónapon
belül el kell hagynia az országot.
Bahá’u’lláh nem fogadta el az orosz nagykövet ajánlatát, hogy
Oroszországban keressen menedéket, ehelyett azt választotta, hogy
Bagdadba megy. 1853. január 12-én Bahá’u’lláh családtagjaival,
köztük ‘Abdu’l-Bahával és Bahá’u’lláh testvérével, Mírzá Músával,
elhagyta Teheránt és Bagdadba indult.
143
EPILÓGUS
ÚGY
Perzsiában az élet visszatér a rendes kerékvágásba. A Báb
tűnt, hogy Bahá’u’lláh Teheránból való száműzésével
kivégzése, Bahá’u’lláh eltávolítása, a Hit követôit sújtó tragédiák, az
ôket ért mészárlások és megaláztatások megtörni látszottak a hívôk
lelkét. Az ország újra sötétségbe és szomorúságba süllyedt.
Az állami hatóságok, de méginkább az egyházi vezetôk fáradozásaik
látszólagos sikerét ünnepelték. Örvendeztek, hogy sikerült elhárítaniuk
azt a fenyegetést, mely mindannyiukat elsöpörte volna, arra
kényszerítve ôket, hogy lemondjanak túlburjánzó hatalmukról.
Miután Quddús, Mullá Husayn, Vahíd és Hujjat meghaltak,
Bahá’u’lláh-nak pedig távoznia kellett, az újszülött Hitnek nem volt
olyan vezetôje, aki kézbe vette volna az ügyeket, és útmutatást adott
volna követôinek. A rendkívüli jellemű, bátor Táhirih-t szintén kivégezték.
A Perzsiában élô nôkre gyakorolt igen jelentôs hatása, úgy
tűnt, szintén szertefoszlott. A Báb Hite, Melyért Ő mindenét odaadta,
mélypontra jutott.
Ebben a nehéz idôszakban a reményvesztett hívôk a távoli országban
élô Bahá’u’lláh magányos személyénél keresték Ügyük
szabadulását. Bahá’u’lláh maradt egyetlen reményük és bizodalmuk
egyetlen Tárgya. Bahá’u’lláh-t azonban megkínozták, olyan szenvedéseken
kellett keresztülmennie, melyet egyetlen halandó sem
lenne képes elviselni. Megfosztották minden núri és teheráni vagyonától.
Talpát megbotozták, és azzal vádolták, hogy Ő áll a sah elleni
merénylet hátterében. Rokonai elhagyták, barátai és tisztelôi
megvetették Őt. A teheráni Fekete Verem21 sötét tömlöcébe zárták,
végül pedig száműzték szülôföldjérôl.
21 Bahá’u’lláh így ír a „Farkas fiához szóló levelében” Azokban a napokban, mikor
a teheráni tömöcben sinylődtem, bár a láncok iszonyú súlya és a bűzös levegő
csak keveset engedett aludnom, mégis, e ritka pillanatokban úgy éreztem, mintha
valami alápatakzott volna fejemről mellemre, miként egy hatalmas áradat, mely
magas hegyoromról dörögve zuhan alá a völgybe. Ilyenkor minden testrészem
tűzbe borult, és nyelvem olyan dolgokat szólt, melyeket ember el nem viselhetett.”
144
Az iráni sah és csatlósai nem ismerték fel, hogy Bahá’u’lláh elűzésével
segítették Isten céljának megvalósulását. Bahá’u’lláh iraki
száműzetésében történt, hogy Bahá’u’lláh bejelentette Küldetését,
mint az erre a korra rendelt Megnyilvánulás, hogy Ő az összes
korábbi Szent Irat által Megígért, Ő a bahá’í hit Prófétája, Aki a
legújabb Kinyilatkoztatást hozta a világba.
Amikor a sah uralkodása végéhez közeledett, szemtanúja volt
ugyanazon Hit újjáéledésének, melyet ő oly nagy igyekezettel
próbált elnyomni, s amelynek követôit gyakorlatilag kiírtotta. Látta
amint a Mozgalom terjed, nem csupán az ô országában22, hanem a
szomszédos területeken is. A Báb Ügye szinte feltámadt halott
poraiból. Az új lendület magából a Hit belsô erejébôl, valamint
Bahá’u’lláh személyiségébôl eredt, Aki a Hit elismert vezetôje lett.
Bahá’u’lláh-t Bagdadból Konstantinápolyba, majd késôbb Drinápolyba
(a mai Edirnébe) szállították, ahol 1867-ben megírta
nevezetes leveleit a világ királyainak és uralkodóinak, melyben
nyíltan kihirdette Kinyilatkoztatásának eljövetelét. A következô
évben Akkóba vitték, mely a legpiszkosabb és legvisszataszítóbb
fegyenctelep volt. Itt kezdetben a legszigorúbb ôrizet és komoly
nehézségek közepette, késôbb aztán jóval emberibb körülmények
között élt. Miután feloldották a látogatók fogadásának tilalmát,
több száz zarándok és csodálója23 gyűlt össze börtöne körül.
22 „A bábízmus – írja James Darmesteter professzor –, mely kevesebb, mint öt év alatt
szétáradt Perzsia egyik szögletétől a másikig, és 1852-ben vértanúinak vére áztatta,
csendben haladt előre és hirdette magát. Ha Perzsia egyáltalán megújulhat, akkor az
csak ezen az új Hiten keresztül történhet.” (Részlet a „Perzsia: Történelmi és irodalmi
vázlat” című műből, fordította G.K. Nariman.)
23 (E.G.Browne bevezetője az „Egy utazó elbeszélései” című műhöz, 38–39.oldal).
„Itt vagyok hát vendégként Bahjíban, a szívében mindannak, ami a bábízmusban nemesnek
és szentnek számít, itt tölthettem öt emlékezetes napot, melyek során páratlan
és nem remélt lehetőséget kaptam arra, hogy értekezhessek azokkal, akik a legeredetibb
forrásnak számítanak a hatalmas és bámulatos szellemiség megismerésében,
mely láthatatlanul, de egyre növekvő erővel dolgozik azon, hogy megváltoztasson és új
életre keltsen egy népet, amely halálszerű álomban szendereg. Mindez egy valóban
különös és megindító élmény volt, melyről ezért képtelen vagyok a legcsekélyebb érzéseket
is átadni. Ezért inkább arra törekszem, hogy részletesen leírjam azokat az arcokat
és formákat, melyek körülvettek; a beszélgetéseket, melyeket alkalmam volt
meghallgatni; a szent iratok ünnepélyes, dallamos felolvasását; a helyen érezhető általános
harmóniát és elégedettséget; az illatos, árnyas kerteket, melyekbe délutánon-
145
Írásait terjesztették keleten és nyugaton, tanításai pedig hamar
felkeltették mind a művelt, mind az iskolázatlan emberek
érdeklôdését.
Bahá’u’lláh 1892-ben az Akkó melletti Bahjíban bekövetkezett
halála után Ügye rövid idôn belül eljutott a világ legtávolabbi sarkaiba
is. Fia, ‘Abdu’l-Bahá, miután a török szultán hatalmát megdöntötték,
és Ő kiszabadult fogságából, hosszú és kimerítô utazásokra
indult nyugatra, hogy személyesen terjessze az emberiség egységesítésének
Üzenetét. Magas kora és az utazás nehézségei ellenére
‘Abdu’l-Bahá, Aki az alázat és szeretô kedvesség megtestesítôje volt,
a huszadik század elején sokfelé járt, és számtalan elôadásban
beszélt a bahá’í hit különbözô tanításairól. ‘Abdu’l-Bahá 1921-ben
hunyt el, temetésére nagyszámú tisztelôjének jelenlétében került sor
Haifában. Nemcsak a város valamennyi lakosa gyászolta Őt, hanem
világszerte a bahá’iok tömegei és számos tisztelôje is.
A bahá’í hit Védnökének palástja ezután a fiatal Shoghi Effendi
vállaira hullott, aki Bahá’u’lláh dédunokája volt. Ő volt az, aki harminchat
éven keresztül irányította a bahá’í hit ügyeit és átsegítette a
bahá’í közösséget annak egyik legnehezebb idôszakán. Ő készítette
elô azokat a különbözô Terveket, melyek alapján világszerte sok
áldozatos és hűséges lélek felkerekedett, hogy Bahá’u’lláh Üzenetét
a Föld legtávolabbi részeibe is elvigye. A hôn szeretett Védnök
állandó bátorítása és irányítása segítette ezeket az úttörôket, hogy
területükön maradjanak és elviseljék a nehézségeket, melyekbôl
bôven kijutott nekik.
Bahá’u’lláh szerelmesei a teljes elfordulás jegyében háttérbe
szorították családjukat, otthonukat, vagyonukat. Ahová csak
ként visszavonultunk, de mindennek az a célja, hogy tükrözze azt a szellemi környezetet,
mely engem is körülvett. Az iszlámhívő perzsák gyakran állítják, hogy a bábík
elvarázsolják vagy szerekkel kábítják el vendégeiket, hogy azok a bódultság révén ne
tudjanak ellenállni, és hasonlóképpen hatása alá kerüljenek a tannak, melyeket az
előbbiekben említett muszlimok különös és érthetetlen őrültségnek tartanak. Akármilyen
haszontalan és abszurd is ez az elképzelés, mégis egy olyan tényen alapul, mely
fontosabb annál, amit javarészt állítanak ezekről az emberekről. A szellemiség, mely
a bábíkat áthatja, aligha téveszti el célját, hogy a hatása alá kerülteket a lehető leghatározottabban
megérintse. Lehet, hogy meghökkenti az embereket, lehet, hogy felkelti
a figyelmüket, azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni vagy semmibe venni.
Hadd kételkedjenek – ha akarnak – ebben azok, akik mindezt nem látták: azonban ha
az ő (bábík) szellemiségük egyszer megnyílik számukra, olyan élményt fognak megélni,
melyet bizonyosan nem felednek majd el.”
146
mentek, mindenhol képesek voltak másokat maguk köré vonzani az
emberiség többi része iránt érzett szeretetük által. Teljes alázatuk,
odaadásuk és Bahá’u’lláh tanításai szerinti életük sokakat indított
arra, hogy elfogadják Bahá’u’lláh-t és Üzenetét. A hôn szeretetett
Védnök szüntelen és fáradhatatlan tervezô tevékenysége által, mely
elôkészítette Bahá’u’lláh isteni ihletésű Üzenetének gyors terjedését,
valamint a hívôk azonnali, habozás nélküli készségessége révén,
amellyel vállalták a tervek megvalósítását, mára a bahá’í hit a világ
350 országában, szigetén és függôségi területén, közel 70000
központban vert gyökeret. Nabíl, amikor a bahá’í hit mozgalmas
korai történetét megírta, aligha álmodhatott arról, hogy ilyen rövid
idôn belül a számára oly kedves Hitet több millióan ismerik meg,
majd fogadják el világszerte, s amelynek jövôje még fényesebb. A
hôn szeretett Védnök szavait idézve: „Ki tudja vajon, hogy milyen
felülmúlhatatlan ragyogású gyôzelmek várnak Bahá’u’lláh keményen
dolgozó követôinek tömegére? Kinyilatkoztatása fejlôdésének
mai szakaszában túl közel állunk még az Ő keze által emelt óriási
építményhez, hogy azt állíthassuk, megértettük a megjövendölt dicsôség
valós nagyságát. Annak korai, számtalan mártír vérével áztatott
története azzal a gondolattal lelkesíthet bennünket, hogy bármi
is történjék az Üggyel, bármilyen félelmetes erôk támadjanak is ellene,
és bármennyi elkerülhetetlen kitérôn is menjen át, elôrehaladó
menetelése mégsem fog soha megtorpanni, és addig halad elôre
fejlôdése, amíg a Bahá’u’lláh szavaiban foglalt legutolsó ígéret is
teljesen meg nem valósul.”
Bahá'u'lláh Sírszentélye Bahjíban
147
MUTATÓ AZ ARAB ÉS PERZSA SZAVAK ÁTÍRÁSÁHOZ
Az arab, illetve perzsa szavak latin betűs bahá’í átírása azt a rendszert követi,
amit Shoghi Effendi alakított ki. Ehhez a bahá’iok minden egyes országban ragaszkodnak,
annak érdekében, hogy az átírás, illetve a kiejtés mindenhol ugyanaz
legyen. A rendszer teljesen konzisztens, kivételek nincsenek benne.
Az átírástól esetenként akkor tértünk el, mikor egy-egy szónak magyarban már
volt meghonosodott kiejtése, pl. Mohamed próféta esetében, de ha egy arab vagy
perzsa kortárs név részeként fordult elő, akkor a bahá’í átírást követtük.
Az alábbiakban az egyes betűk írásképét és illetve kiejtését közöljük, szükség
esetén kiejtési magyarázattal ellátva. A felsorolásból hiányzó betűk kiejtése megegyezik
a magyarral.
Kiejtés
á
a
ou
cs
z
g
e
i
dzs
h
k
s
sz
sz
o
u
j
jj
Magyarázat
gégezárhang, a magyarban hiányzik. A beszélő a hangszálát
megfeszíti. Az a jelenség, ami két ugyanolyan magánhangzó
gyorsan egymás után következő kiejtésénél a
két hang között fellép.
rövid magyar ‘á’ hang
rövid magyar ‘a’ hang
kettőshangzó
magyar ‘cs’ hang
a ‘z’ hang puhán ejtett változata, pl. Ridván ejtsd Rezvan
a szájban hátul ejtett ‘k’ és ‘g’ közötti hang
a szó végi ‘-h’ néma
röviden ejtett ‘e’ hang
a magyar ‘i’' hang
hátul erősen ejtett ‘h’ hang, hasonló a holland vagy
orosz ‘h’'-hoz
a szájban nagyon hátul képzett ‘k’-szerű hang
angolosan, fogak között ejtett (pösze) ‘'sz’
a magyar rövid ‘o’ és ‘u’ között ejtendő hang, közelebb
az ‘o’-hoz
magyar ‘u’ hang
Íráskép
’
a
á
aw
ch
d (alápontozott)
gh
-h
i
í
j
kh
q
sh
s
th
u
ú
y
yy
148